Tóth Krisztina: Kelet-európai triptichon

I.
Nevünket mondja a hangosbemondó
és mi felpattanunk. Nevünket
rosszul írják és rosszul ejtik,
de mi készségesen mosolygunk.
A szállodákból elhozzuk a szappant,
az állomásra túl korán megyünk.
Nehéz bőrönddel, bő nadrágban
mindenütt ténfereg egy honfitársunk.
Velünk mennek a vonatok rossz irányba,
és ha fizetünk, szétgurul az apró.
 
Határainkon félünk, azokon túl
eltévedünk, de felismerjük egymást.
Felismerjük a világ túlfelén is
a lámpaláztól átizzadt ruhát.
Alattunk áll meg a mozgólépcső, szakad le
a teli szatyrok füle, és mikor
távozunk, megszólal a riasztó.
Bőrünk alatt, mint egy sugárzó ékszer
ott a bűntudat mikrochipje.
 
II.
Tudom, hol laksz, ismerem azt a várost.
Ismerem azt a fekete vízesést.
Anyád a tetőre járt napozni,
nyáron a bányatóban fürödtetek.
Ismerem azt a láb nélküli embert
aki a kapualjban lakik,
ismerem azt az országot, ismerem
vonatait, sírását, klór egét,
savas esőit, lassú havazását,
túlöltöztetett, sápadt csecsemőit.
 
 
Tudom, hol laksz. Hiába élsz akárhol,
csonkolt akácok szegélyezte út
kísér álmodban, hogyha hazagondolsz.
Ünnep múltán, mikor mint túl nehéz
halottat, lábánál fogva vonszolják a fát,
megállsz, nézed, ahogy többihez lökik.
Tudom, mit látsz. Emberi testek kusza halmát
kinyújtott, sárga karjukon egy-egy
ottfelejtett ékszerrel: kék-arany
kifosztott szaloncukorpapírral.
 
III.
A nevem Alina Moldova.
Kelet-Európából jöttem,
magasságom 170 centiméter,
várható életkorom 56 év.
Fogaimban amalgámtömést,
szívemben öröklött szorongást hordok.
Angolomat nem értik,
franciámat nem értik,
akcentus nélkül
csak a félelem nyelvét beszélem.
 
A nevem Alina Moldova.
Szívbillentyűm őrizetlen sorompó,
ereimben mérgek keringnek,
várható életkorom 56 év.
Tíz éves fiamat elbírom,
szerzek lisztet, mozgó vonatra szállok.
Megüthetsz, rázogathatsz,
csak a fülbevalóm zörög,
mint levált alkatrész
a még forgó motorban.

I.
L’altoparlante pronuncia i nostri nomi
e noi saltiamo in piedi. Il nostro nome
scrivono male e pronunciano male,
ma noi sorridiamo con indulgenza.
Dagli alberghi portiamo via il sapone,
alla stazione andiamo troppo presto.
Con la valigia pesante, in pantaloni larghi,
ci si trova ovunque un patriota a bighellonare.
I treni ci portano nella direzione sbagliata,
e se paghiamo, si sparpagliano i spiccioli.
 
Sulle nostre frontiere abbiamo paura, al di là
di esse ci perdiamo, ma ci riconosciamo a vicenda.
Riconosciamo il vestito, dal sudore del panico
intriso, anche all’altra parte del mondo.
Sotto di noi si blocca la scala mobile, si rompe
il manico delle sporte troppo piene, e quando
ce ne andiamo scatta l’allarme.
Sotto la nostra pelle, come un gioiello radiante,
c’è il microchip del senso di colpa.
 
II.
So dove vivi, conosco quella città.
Conosco quella cascata nera.
Tua madre usava prendere il sole sul tetto,
d’estate andavate a fare il bagno nel lago di cava.
Conosco quell’uomo senza gambe,
che vive nell’androne,
conosco quel paese, i suoi treni, il suo
pianto, suo cielo di cloro, le sue piogge
acide, le sue nevicate lente, i suoi bambini
pallidi troppo vestiti.
 
Lo so dove abiti. Non importa dove vivi,
se pensi a casa, nei tuoi sogni t’accompagna
la via costeggiata di acacie troncate.
Dopo le feste, quando trascinano l’albero per
il piede, come un morto troppo pesante, ti fermi
e guardi mentre lo si lancia in mezzo agli altri.
So quel, che vedi. Un ammasso aggrovigliato
di corpi umani, con qualche gioiello dimenticato
sulle braccia gialle distese: involucro blu – oro
di caramelle di Natale, saccheggiate.
 
III.
Il mio nome è Alina Moldova.
Vengo dall’Europa dell’est,
altezza 170 centimetri,
la mia aspettativa di vita 56 anni.
Nei miei denti porto l’amalgama,
e nel cuore l’ansia ereditaria.
Il mio inglese non capiscono,
il mio francese non comprendono,
senza accento
parlo solo la lingua della paura.
 
Il mio nome è Alina Moldova.
La mia valvola del cuore è una barriera incustodita,
nelle mie vene circolano veleni,
la mia aspettativa di vita 56 anni.
Prendo cura di mio figlio di dieci anni,
procuro della farina, salgo sul treno in movimento.
Puoi colpirmi, puoi scuotermi,
sono solo i miei orecchini a far rumore,
come componenti staccati
d’un motore ancora in rotazione.