Tóth Krisztina: Kelet-európai triptichon

I.
Nevünket mondja a hangosbemondó
és mi felpattanunk. Nevünket
rosszul írják és rosszul ejtik,
de mi készségesen mosolygunk.
A szállodákból elhozzuk a szappant,
az állomásra túl korán megyünk.
Nehéz bőrönddel, bő nadrágban
mindenütt ténfereg egy honfitársunk.
Velünk mennek a vonatok rossz irányba,
és ha fizetünk, szétgurul az apró.
 
Határainkon félünk, azokon túl
eltévedünk, de felismerjük egymást.
Felismerjük a világ túlfelén is
a lámpaláztól átizzadt ruhát.
Alattunk áll meg a mozgólépcső, szakad le
a teli szatyrok füle, és mikor
távozunk, megszólal a riasztó.
Bőrünk alatt, mint egy sugárzó ékszer
ott a bűntudat mikrochipje.
 
II.
Tudom, hol laksz, ismerem azt a várost.
Ismerem azt a fekete vízesést.
Anyád a tetőre járt napozni,
nyáron a bányatóban fürödtetek.
Ismerem azt a láb nélküli embert
aki a kapualjban lakik,
ismerem azt az országot, ismerem
vonatait, sírását, klór egét,
savas esőit, lassú havazását,
túlöltöztetett, sápadt csecsemőit.
 
 
Tudom, hol laksz. Hiába élsz akárhol,
csonkolt akácok szegélyezte út
kísér álmodban, hogyha hazagondolsz.
Ünnep múltán, mikor mint túl nehéz
halottat, lábánál fogva vonszolják a fát,
megállsz, nézed, ahogy többihez lökik.
Tudom, mit látsz. Emberi testek kusza halmát
kinyújtott, sárga karjukon egy-egy
ottfelejtett ékszerrel: kék-arany
kifosztott szaloncukorpapírral.
 
III.
A nevem Alina Moldova.
Kelet-Európából jöttem,
magasságom 170 centiméter,
várható életkorom 56 év.
Fogaimban amalgámtömést,
szívemben öröklött szorongást hordok.
Angolomat nem értik,
franciámat nem értik,
akcentus nélkül
csak a félelem nyelvét beszélem.
 
A nevem Alina Moldova.
Szívbillentyűm őrizetlen sorompó,
ereimben mérgek keringnek,
várható életkorom 56 év.
Tíz éves fiamat elbírom,
szerzek lisztet, mozgó vonatra szállok.
Megüthetsz, rázogathatsz,
csak a fülbevalóm zörög,
mint levált alkatrész
a még forgó motorban.

I.
Ni se spune numele în difuzor
şi noi imediat sărim. Numele
ni se scrie şi ni se pronunţă greşit,
dar noi zâmbim serviabili.
Din hoteluri luăm cu noi săpunul,
la gară mergem prea devreme.
Cu valiza grea, în pantaloni largi
pretutindeni hoinăreşte un compatriot.
Cu noi circulă ternurile în direcţii greşite,
şi când plătim, mărunţişul se-mprăştie pe jos.

La graniţe ne e teamă, iar peste graniţe
ne rătăcim, dar ne recunoaştem.
Le recunoaştem şi pe cealaltă parte
a lumii hainele transpirate de trac.
Sub noi se opreşte scara rulantă, se rupe
urechea plasei pline, şi când
plecăm, începe să sune alarma.
Sub piele, ca un giuvaer radiator
avem microchipul mustrării de conştiinţă.

II.
Ştiu unde locuieşti, cunosc oraşul acela.
Cunosc aceea cascadă neagră.
Mama ta se bronza pe acoperiş,
vara v-aţi scăldat în lacul minei.
Cunosc acel om fără picior,
care locuieşte sub bolta porţii,
cunosc acea ţară, îi cunosc
trenurile, plânsu-i, ceru-i de clor,
ploile-i acide, ninsorile-i line,
bebeluşi-i palizi, prea îmbrăcaţi.

Ştiu unde locuieşti. Degeaba trăieşti oriunde,
în vis, dacă te gândeşti la acasă, te însoţeşte
drumul cu salcâmii tăiaţi de pe margine.
După sărbători, pomul este târât de picioare
ca un mort prea greu, te opreşti,
şi te uiţi cum îl aruncă lângă ceilalţi.
Ştiu ce vezi. Grămadă încâlcită a corpurilor omeneşti,
cu mâini galbene, întinse, pe care zace
câte o bijuterie uitată: hârtie staniol
albastru-auriu deja despuiată.
 
III.
Numele meu e Alina Moldova.
Am venit din Europa de Est,
înălţimea 170 de centimetrii,
vârsta previzibilă 56 de ani.
În măsele plombă de amalgam,
în inimă nelinişte moştenită port.
Engleza-mi nu înţeleg,
franceza-mi nu înţeleg,
fără accent
doar pe limba spaimei vorbesc.

Numele meu e Alina Moldova.
Valvula-mi e o barieră fără control,
în venele-mi circulă otrăvuri,
vârsta previzibilă 56 de ani.
Băiatu-mi de zece ani îl pot căra,
fac rost de făină, mă urc pe tren în mişcare.
Poţi să mă loveşti, să mă scuturi,
doar cerceii-mi zornăie,
ca o piesă desprinsă
în motorul care se mai învârte.