Tóth Krisztina: Kutya

Fekete földrögnek tűnt, az olvadáskor
hegyoldalról leomlott hókupacnak.
Sötétedett, nem látszott más a tájból,
csak ónos földek, párás volt az ablak,
ahogy közeledtünk, úgy tűnt, mintha mozogna,
mintha egy kabát emelgetné a karját,
egy árnyékstoppos az útszélre dobva,
amin fényszórók tekintete hajt át.
Hol felvillant, hol eltűnt, de a sorban
odaérve mindenki kerülőt tett,
nézni kezdtem az útpadkát, hogy hol van,
és egyszer csak ott volt. Mint egy merülő test,
a mellső két láb támaszkodott a sárban,
mintha indulna, orrát a szélbe tartva,
a felső rész figyelt. De mögötte, láttam,
péppé roncsolva terült szét az alja.
A véres szőrből kiálló hátsó lába
egyenletes, kínos ütemre rángott,
ült a fél kutya, nyitva volt a szája,
és láttam a szemén, hogy mindent látott.
Kiabáltam, hogy állj meg, húzódj félre,
könyörögtem, hogy mentsd meg, üsd el, bármi,
vagy legyen mögöttünk már valaki végre
aki ráhajt. De hát mit kell csinálni?!
Mit kell csinálni? – emelted föl a hangod,
mit akarsz tőlem?! Mégis, mit akarsz tőlem?
Azt akartam, hogy állj meg és ne hagyd ott,
ha megtaláltad vagy vedd fel, vagy öld meg.
Egész héten ott volt a kutya köztünk.
Arra gondoltunk, jobb volna mégis otthon.
Mintha mi volnánk, akik az útra löktük,
és szavakkal kéne kerülgetni folyton.
De mégse tudtam nem akarni, hogy este
fölém hajolj: feszülő karodat néztem,
próbáltam nem gondolni a testre,
ahogy ott támaszkodik az árokszélen,
arra az ütemes mozgásra, miközben
a szemed a távolba néz és nem felel,
hogy mennyi, mennyi ádáz lemondás
van abban is, ahogy szeretkezel,
ahogy azt kérdezed, mégis mit akarsz tőlem,
miközben ütöd a kormányt és rám se nézel,
és látni a vállad mögött a szitáló esőben
ázó tájat a véres, téli éggel.

Působil jako černá hrouda, hromádka
sněhu uvolněného ze svahu, jak tálo.
Z příšeří kraje krom něho vystupovala
jen siná pole, okno se zamlžovalo,
hýbal se, když jsme se přibližovali,
jako by kabát pohyboval rukama,
stín stopaře, vyvržený na okraji,
stín, který přejíždějí světla aut.
Zahlédli jsme ho, zmizel, ale v koloně
před oním místem všichni zakličkovali,
upírala jsem oči na krajnici, kde to je,
a najednou je tu. Jak tělo, když se zpola potápí,
na předních tlapách zapřený v bahnu.
Čenichem větřil, jen jen vyrazit,
horní část ve střehu. Jenomže vzadu
se válel spodek, rozdrcený na kaši.
Z krvavé srsti trčela zadní tlapa,
škubala pevným, trýznivým rytmem,
sedělo půl psa, zela otevřená tlama,
v očích měl napsáno, že všechno viděl.
Zakřičela jsem, ať zastavíš, ať sjedeš,
ať ho zachráníš, dobiješ, něco děláš,
nebo ať do něj konečně najede
někdo za námi. Ale co se s tím dá dělat?
Co s tím mám dělat? – začals přidávat na hlase.
Co po mně chceš?! Co po mně vůbec chceš?
Ať zastavíš a nenecháš ho, chtěla jsem,
našels ho, tak ať ho vezmeš, nebo zabiješ.
Celý týden byl ten pes mezi námi.
Bývalo by snad lepší zůstat doma.
Jako bychom ho sami porazili,
museli jsme ho slovy obkračovat.
A přece nešlo nechtít, ať se zvečera
nade mnou skloníš: tvoje paže, zapřená,
snažila jsem se nemyslet na tělo,
jak na okraji škarpy, jak se vzepřelo,
na ty rytmické záškuby, zatímco
zíráš do dálky a nevyslovena
je ona zarputilá, lítá askeze,
přítomná i v tom, jak jsi se mnou,
v tom, jak se ptáš, co to vlastně chceš,
když mlátíš do volantu, hlavu sklopenou,
mrholí venku, je vidět přes tvé rameno
zmoklý kraj pod krvavou, zimní klenbou.