Tóth Krisztina: Síró ponyva

Tudtam, persze, kísértett létezése,
de most szagokkal üzent a más-világ,
mintha táborba induló kisfiának
pakolt volna az anyja: öblítő illatú ingek
és fehér zoknik a táskában összehajtva,
aztán ne maradj fönn soká.
Siettünk, lesz majd két napunk,
át a záróvonalon, át a túlba,
azt a sárgát előzd meg, és közel
érve, jól láttuk, ott a teherautó
alján, nevetnünk kellett volna,
te meg mit olvasol?
azt kellett volna,
nevetni mégis, írva állt:
“Síró ponyva”.

Znala sam, da, njegovo postojanje iskušava me,
ali sad drugi-svet poruku mirisima šalje,
kao da majka sinu, koji se logorovati
sprema, pakuje: u tašni sveže
prane košulje i bele sokne slaže,
ali gore nemoj dugo ostati.
Žurili smo, imaćemo dva dana,
tamo preko, preko pune linije,
pretekni onog žutog, i sasvim blizu
stigavši, jasno smo videli, tamo na dnu
kamiona, trebali bismo smejati se,
a ti šta čitaš?
to bi trebalo,
smejati se, ipak, bilo je napisano:
“Rasplakana ponyava”.