Tóth Krisztina: Sajnálom

Sajnálom

- mondta.
Nincsen több beszédem
az egymás szavába vágó évszakokkal,
a lépcsõn lepörgõ levéllel:
mindenre van már hallgatásom.
A szó nélkül hagyott virágzás,
nem mondom, zavarba hoz néha,
ilyenkor félrefordulok, vagy
úgy teszek, mintha mit se tudnék.
Memorizálok.
Megjegyzem a dombot,
ahogy a domb is elismétli
a vonatot, naponta kétszer,
és az eloszló füst után
a látvány helyreáll.
Keret vagyok.
Megõrzök, átfogok.
Bevéstem régen tenyerembe
az összes járható utat:
csukott, járhatatlan tenyér.
Az idõt úgy mérem, ahogy
a kérgen megtett hosszú-hosszú nap
után a gyantacsepp
leér.

SORRY

– you said.
I have no more words
with seasons that interrupt each other,
leaves tumble down stairs:
by now I offer silence for all.
When blossoms leave me speechless,
I am sometimes confused, I confess,          
so I turn aside or just
pretend ignorance.
I memorize.                                     
I remember the hill,
just as the hill repeats
the passing trains twice a day,
after disperse of smoke
sight is restored.
I'm a frame.
I preserve, embody.     
For long I’ve engraved
all tractable roads in my palm:
closed, intractable palm.
I measure time, as after
a long-long day travel on the bark
resin-drop
reaches down.