Turista (Magyar)
A városba, ahová nem jöttél velem, este érkeztem. Mindenki hazatartott: zárt arcú nők, jól fésült férfiak. Ordított rólam, hogy idegen vagyok és hullafáradt. Dupla ágy volt, de a párnára csak egy cukrot tettek. Még a recepción felhívták figyelmemet a széfre. Tűnődtem, mit tehetnék bele, amit aztán itt hagynék emlékbe, valamit, ami lezárhatatlan, drága, és attól fogva hogy kell élni majd, hogy minél hamarabb elfelejtsem a kódot.
A városban, ahová nem jöttél velem, hűvösebb volt, mint otthon. Szeles utcák hosszán át ténferegtem, folyton a kijelzőt lesve. Egy kínai bolt polcai között eltöltöttem egy órát. Az árus gyanakodva figyelt a pénztárgép mögül. Ordított rólam, hogy idegen vagyok és hullafáradt. „How fragile we are” dünnyögte Sting a rádióban, fizettem, keresgéltem az apron. A robot, ami a poggyásztartót kibírta, otthon azonnal tönkrement. Forgott maga körül, hanyatt dőlt a szőnyegen, és nézett csak, mintha – ahogy a fiam mondta az elemre – kiszedték volna a szívét.
Pedig ha jöttél, sose volt jó. Egy másik városban hirtelen seb nőtt a szádon éjszaka. Nem jutott eszünkbe, angolul mi a herpesz. Csücsörítettél, mutogattál a patikában a szádra, áthajoltál a pulton, mint egy Rómeó. A köpenyes nő végre megértette, viszolyogva szolgált ki minket. Egy harmadik városban eldugult a vécé, néztük a kagylót a kölcsönlakásban. Állt a szar, mint egy lapuló állat farka vége. Lehúzáskor az állat hörgött, nem mertük tovább ingerelni. A portugál szerelő kérdezte, honnan jöttünk, talán latolgatta, van-e ott vízöblítés, billenőkaros tartály, ilyenek. Ha nem érzed, hogy megvetnek, épp becsapnak – mondtad este az ágyban. Szerelőkről beszélgettünk, szeretkezés helyett.
A várost, ahová nem jöttél velem, hamar bejártam. Főterén díszes óra mérte a veled nem töltött időt. A szállodai liftben hosszan bámult egy laptopos férfi, reggeli arcszeszillat lengte be. Szerethetnék akárkit, csak ne téged – gondoltam akkor. Sétálhatnánk, ügyetlenül tartaná az esernyőt, én azt hazudnám, hogy otthonról te hívsz, pedig csak az egyenlegemet küldték. Kifogytam teljesen mindenemből, mint az érvekből, lógott rajtam túl bő ruhám, az életem. Ordított rólam, hogy idegen vagyok és hullafáradt. A kávégépen rossz gombot nyomogattam, hátrahőköltem, kicsapott a gőz, sehol nem volt egy tiszta asztal.
A várost, ahová nem jöttél velem, bevetették esővel. Három év kellett, hogy visszatérjek. Azóta felmagzott a zápor: áttetsző szárak közt ernyővel vágva ösvényt, eljutottam a boltig. Alig cserélődött az árukészlet. Vettem egy pénztárcát, és a régit, amit te is ismertél még, a szálloda melletti parkolóban egy konténerbe dobtam. Senki sem látta, mégis úgy éreztem magam, mint egy zsebtolvaj, aki meglopott valakit, aki nincs is itt a versben, csaló, aki gurulós bőröndjével továbbáll kifizetetlen múltját hátrahagyva.
A várost, ahová nem jöttél velem, számon tartom mint hiányhelyet. Hány hely volt nélküled azóta! Tulajdonképpen neked köszönhetem, hogy profi turista lettem az életemben, átkelek évből évbe, sohasem elfelejtve, hogy egyszer mindenhonnan haza kell menni. Addig is egy jó térképpel elboldogulok, eljutok bárhová, álmatlan éjszakákon emlékek zsúfolt sikátoraiban bolyongok, eszembe jut egy régi élet kontinense, ahol egy elsüllyedt fürdőszobában, mint öreg, sértett punk, fehér hajába száradt krémmel a csempének fordulva ácsorog a hülye elektromos fogkeféd.
|
Turista (Olasz)
In città, dove non sei venuto con me, sono arrivata in serata. Tutti s’avviavano verso casa: donne coi volti chiusi, uomini ben pettinati. Avevo stampato in faccia, che sono un’estranea, che sono stanca morta. Era un letto a due piazze, ma sul cuscino avevano posato solo una caramella. Ancora alla reception hanno richiamato la mia attenzione sulla cassaforte. Mi domandavo cosa avrei potuto metterci dentro, per lasciarlo poi qui come ricordo, qualcosa che non è sigillabile, di prezioso, e come vivere da allora in poi per poter, al più presto possibile, dimenticare il codice. Nella città, dove non sei venuto con me, faceva più fresco, che a casa, bighellonavo lungo strade ventose, fissando di continuo il display. Avevo trascorso un’ora tra gli scafali d’un negozio cinese. Da dietro il registratore di cassa il commesso mi osservava con diffidenza. Avevo stampato in faccia, che sono un’estranea, che sono stanca morta. „How fragile we are.” – biascicava Sting alla radio, ho pagato, cercavo degli spiccioli. Il robot, che aveva resistito al portabagagli, a casa s’è rotto subito. Girava su sé stesso, s’abbattuto sul tappeto, e stava a guardare, come se, – lo diceva mio figlio riguardo la batteria – gli avessero cavato il cuore. E quando sei venuto, non è mai andato bene. In un’altra città, di notte, all’improvviso t’è spuntata una piaga sulla bocca. Non ricordavamo come si dice herpes in inglese. Contraevi la bocca, indicandola in farmacia, sei sporto oltre il bancone, come un Romeo. Finalmente, la donna in camice, l’aveva capito, ci aveva servita sdegnosamente. In una terza città s’è tappato il gabinetto, noi a fissare la tazza del gabinetto nell’abitazione in prestito. La merda stava ritta, come la punta della coda d’un animale acquattato. Tirando lo sciacquone, l‘animale rantolava, non osavamo irritarla ulteriormente. Il tecnico portoghese domandò, da dove fossimo venuti, forse si domandava se esisteva anche là lo sciacquone, serbatoio con la leva per tiraggio, o simili. Se non senti, che ti disprezzano, ti stanno raggirando, – dicevi a sera nel letto. Invece di far l’amore parlavamo di idraulici.
La città, dove non sei venuto con me, avevo girato presto. Sulla sua piazza principale, un orologio sfarzoso, misurava il tempo non trascorso conte. Nell’ascensore dell’albergo, un uomo col computer mi fissava a lungo, sapeva di dopobarba mattutina. Potrei amare chiunque, ma non te – pensavo allora. Potremmo passeggiare, mi terrebbe goffamente l’ombrello, ed io mentirei, che sei tu, che mi chiami da casa, invece, m’avevano mandato solo il saldo. Il mio essere è del tutto esaurito, come pure i miei argomenti, la mia vita, come un vestito troppo largo, mi pendeva addosso. In faccia avevo stampata, che sono un’estranea, che sono stanca morta. Sulla macchina del caffè premevo il pulsante sbagliato, balzai indietro, il vapore era sbuffato fuori, un tavolo pulito non c’era da nessuna parte. La città, dove non sei venuto con me, avevano seminato di pioggia. Ci son voluti tre anni per tornarci. Da allora il piovasco è tallito; facendo strada con ombrello tra gli steli translucidi, sono arrivata sino la bottega. La merce esposta era poco cambiata. Avevo comprato un portafogli, il vecchio, che avevi conosciuto anche tu, avevo gettato vicino all’albergo, in un contenitore del parcheggio. Nessuno l’aveva visto, eppure mi sentivo come uno scippatore, che aveva derubato qualcuno, che nella poesia non era neppure presente, un lestofante, che con la sua valigetta a ruote se la svigna lasciandosi dietro suo passato non saldato.
La città, dove non sei venuto con me, tengo di conto come uno spazio vuoto. Quanti luoghi senza di te da allora. Tutto sommato, devo a te, che nella vita son diventata una turista professionale, passo d’un anno all’altro, mai scordando, che da ogni dove, una volta dovrò tornare a casa. Frattempo, con una buona cartina me la cavo, arrivo ovunque, nelle notti insonni vago per i vicoli dei ricordi affollati, mi vien in mente il continente d’un vecchio ricordo, dove in un bagno affossato, come un vecchio punk offeso, rivolto verso le piastrelle, con la crema bianca essiccata tra i suoi capelli, ozieggia il tuo stupido spazzolino elettrico di denti.
|