Előttünk a múlt (Magyar)
Ott ültem vacsoraidőben, egy elöregedett népcsoport fiaként, a szegényházban, ahová inkognitóban, egy hölgy kísérőjeként érkeztem, aki külföldön élő, elvált anyja idős barátját látogatta meg; és hagytam, hogy kabátom teleszívja magát a húgy szagával, az olcsó cigaretták szagával, az árvaság szúrós szagával, mely örökös krákogásra, öklendezésre késztet. A képernyőn harctéri jelenetek váltogatták egymást: messziről a habzó szájú bemondót is hallottam, akinek minden második szava a népirtás volt. Az öregek ágyukból két kézzel kaptak az elébük lökött vacsoráért, mely egyeseknek az utolsót is jelenthette... És muszáj volt ott újból arra gondolnom, hogy a háború csak az ágyban - nem a szegényháziban, a családiban! - nyerhető meg, és nem a harctéren, ahol csupán a hullabűz diadalmaskodhat. Ott ültem vacsoraidőben, a televízió háborús zajában; a mohó szegényházi cuppogásban, a meg- nyíló fogatlan lukak gőzölgésében figyeltem föl rád, aki percekig kísérleteztél azzal, hogy meggörbült alumíniumkanaladdal, melyből minduntalan kirázódott a lé, remegve eltaláld a szád. És annyira bámultalak, hogy az egyik betévedt takarítónő teli szájjal szellemeskedve lépett hozzád, középső ujjával a könyököd alá nyúlt, hogy végre eltaláld a saját szádat. Magyarul hálálkodtál neki. Akkor már biztos voltam abban, hogy a legdélvidékibb magyar vagy te, aki hiába keresi, aki egész életében hiába kereste a saját száját! Tán ezért mondott, ezért mondhatott le megfontoltan a távlatokról. Az utódairól. Tán ezért mulatta el a jövőjét, időnként az anyaország - ahová nem juthatott el! - fővárosának közismert találkahelyeiről, villamosmegállójáról óbégatva, úgy, hogy nyugodtan leírhatnám a legújabb jelmondatot: ELŐTTÜNK A MÚLT!, ha nem utálnám annyira a többes szám első személyének garázda használatát, amit a sajtó művel. Ott ültem vacsoraidőben, egy leigázott népcsoport fiaként a szegényházban, ahol gondolatban azokat az erdélyi testvéreket sem kerülhettem ki, akik a nyugati világ szemetével díszítik otthonaikat. És fülemben a júdáscsókok csattogásával néztem a vacsorát, mely egyeseknek az utolsót is jelenthette, mely kifordult a szájból, kirázódott a kanálból, mint az árulás, mely félig megrágottan sodródott a hajnali kakasszó felé. Feltöltő | Fehér Illés |
Az idézet forrása | http://mek.oszk.hu/01500/01521/html/#30 |
|
|