Tompa Mihály: Kikeletkor

Szellő támad délről s fujdogál melegen,

Olvasztja a jeget a büszke bérceken,

Üdül a föld, arcán mosoly kezd látszani,

Szegény rabnak végre tágulnak láncai.

De még se higy vakon, mert az idő csalárd!

Még zúz, jég fedheti az ébredő határt,

A tél boszút állhat a füvön, levelen,

Mely bizván, legelsőbb, földön, fán megjelen.

Már is kél a vihar... nem vihar az, mely kél...

Sötét bár, nem felhő, - zugó bár, de nem szél!

Baljós, félemletes, küldött holló-csoport,

Mit érez...? merre tart...? és hol fog ülni tort...?!