Várady Szabolcs: Háló fölött

Befordulok egy utcasarkon,
eltévedek a városomban –
fogaim koccanó zajában
tenyésznek álomképeim,
miket szétugraszt majd a lárma.
A játszótér mentén írígylem
a gyerekszertartások gőgjét,
futólag, mert tovább igyekszem,
üres utcába fordulok,
hol rongyos házfalak közöt
kopott zenéket lélegeznek
pucér ablaksorok,

hát jöjj, és fogd meg a kezem.
Ha nem felejtesz el, hazatalálok.
Idegen utcába ne kergess,
hol térdre kényszerít hiányod.
Engedj megállni lábamon,
engedd, hogy induljak veled
világom fölfedezni végre,
az örökösen tervezett
döntő fölismerésre.

Nem válaszolsz. A csókjaim
átfutnak arcodon. Lebegsz
a kötelesség, szeretet,
szerelem hálói fölött
az áldozat sorsát latolva.
Hiszen ha őt elengeded,
tudom, zuhanás lesz a sorsa.
Hiszen hármunk egymást faló
kapcsolatából kitaszítva
talán a harmadik jelen lesz
levágott testrészként örökre,
immár mit sem gyanítva.
S kit a harc győztesnek ír be,
a béke áthúzza nevét.

Szeretlek. Véget ér az utca,
a párkánysor lemállik.
Elindulok feléd.