Víz Zoltán: Egyedül

Setét az est, ködös, borult;

Párával telt a levegő

Bolygok az utcán egyedül,

Mely néma, mint a temető.

A csendet olykor megtöri

Elsiető léptek zaja;

Dolgát végezte valaki,

S most megpihenni megy haza.

Nyájaskodón egy-egy sugár

Az ablakból reám esik,

Tán a szeretet fényiből,

Mi ott benn áldón boldogít.

S oly elhagyottnak érzem

A sok ember közt is magam.

Sejtem, hogy kit egy szív szeret,

Az nem lehet boldogtalan.

De megkondul az estharang,

Széthangzik a város felett,

Mint egy mindent átölelő

És boldogító szeretet.

Vigasztalón lelkemre száll

S megnyugtat az a gondolat,

Hogy egy helyett egész világ,

Hová szívem áldón kihat.