Varsányi Gyula: Sphinx

Előttem állsz örökké, bájos asszony,

Reám ragyogsz, mint túlvilági kép;

Szép arczod, hogy belőlem dalt fakaszszon,

Mesésen, bűvölőn elémbe lép.

Idegen voltál sóvárgó szivemnek,

Melletted szomorún haladtam el,

Nem sejtve titkait e drága mennynek,

Mely üdvével csak értem esdekel.

Idegen voltál sóvárgó szivemhez,

Mig eljött a valódi pillanat,

Lepattant bűvös szómra a rideg fesz

S én is feledtem fájó multamat.

Megnyílt előttem, sphinx, tündöklő lényed,

S imába olvadt gyászos lelkem is;

Mert téged oly sokáig meg nem érlelt,

Borús múlttal sujtá a nemezis.

De végre megvagy, hajlasz esdő szómra

S enyém vagy, másé nem lehetsz soha!

Lelked sugárit csak lelkemre, szórja,

Arczomra hull csak ajkad mosolya!