Vasadi Péter: Richter

Meggörnyed kissé, s kimért
léptekkel jön befelé;
egy szál gyertya világol
a zongora föltámasztott
födele alatt. Csönd van.
Ahogy maga alá húzza
a háromlábú ülőkét,
s mandzsettából elő-
bújtatja a csuklóját,
az bár ösztönös, mégis
ítélet. Csönd van.
Gyors, mély fölütésben
olajozott vaskapu nyílik,
s féken tartva árad ki a
vihar. Az meg tolja maga
előtt Schumannt, aki most
tenger. A partra kicsap.
Nem rombol, elfekszik,
s visszazúdul a szigetekre.
Richter megkegyelmez az
első tétel után. Nem mozdul.
Egyetértő köhögés oldja föl
a szorongást. Torkok körül
a szépség szorítása lazul.
Richter vár. Alkony-díszítette
talárt ölt magára a tenger.
Érik a kinyilatkoztatás.
Elszabadul. Nincs zúgás.
Üveghegyek töredeznek.
Nincs kép, szerkezet,
mintha, talán, jelző.
Nem hasonlít semmi semmire.
Csak zene van, az, ami, ő,
vagy más, mindegy, hangzat,
hangfolyó kanyarog szüntelenül.
Rajtunk át, bennünk, édes
a nem-értés, a nem-tudom,
a nem-vagyok, s ha igen,
üresen, hogy telítődjem.
Ez a csillámló vízár
gyűlöli a nagybetűket,
sziklát, a félelem sem
akar előle menekülni.
Richter ülve üti, veri,
vezényli, simogatja az
áradatot, hang-szobrot
emel, s hagyja beroskadni
a vízbe. S fölnéz mereven:
most kel titkos útjára
a fehér gólya, szárnyával
int egyet, beletörődve:
át kell úsznia rebbenés
nélkül a végtelenen.
Richter nézi két hang-
omlás közt, hogy tűnik el.
A végletekig feszített
csönd elpattan, kitör az
öröm, széklárma, kiabálnak.
Cseppfolyós rémületek
elapasztva a szívben.
A darabos majd szét-
porlik Rahmanyinovban.
Van, aki sír. Arcát befödi.
Idegesek a végítélet
vámszedői: csak az ujjongás
ragad el. Nem érv a csoda.
Villámlásai vannak a létnek.
Richter szerelme kemény.
Arany abroncsban lángol.