Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Weöres Sándor: Hetedik szimfónia

Weöres Sándor portréja

Hetedik szimfónia (Magyar)

Mária mennybemenetele

(Édesanyám emlékének)

1
Az árny, a kő, a mész, a gyolcs,
a vánkos a koponyabolt alatt,
a halálos pólya, a vaslakat,
a göröngy, amely kopog, szakad,
nem nézi: a test homálya mint emelkedik
a végső láng fölé, világot szétfeszít
az üszkös verejték-koszorú.

Csíkos lepelből a láb kiáll,
alvadt ereit viasz fedi,
a körmön violaszín sugár.

Burkolt lábszárak alszanak,
az ín egyenes, a térd pihen,
olajfák ösvény mentiben.

Üdv néked, elszáradt anyaméh!
Fal-résben páncélos bogár
a vak meredély szélén kapar,
lehajtja zászlóit, fegyverét.

Üdv néktek, imába-zárt kezek,
szentély boruló fal-ívei,
dobozban két sor gyertyaszál,
harmatba-merült tíz hattyuszárny,
viruló éj csukott virága.

Üdv néked, hétfájdalmu szív!
A jajkiáltás, kezdet óta, nyakában kővel,
méretlen kútba hull, nem érheti útja végét!

Keskeny nyak, elbillent fej, tapadt haj,
fehér orcán az utolsó váltság ólom-pénze,
száj-rés, besüppedt szem körül
az érzékek hült ráncvetése,
letiport akantusz ágboga,
elrobogott paripák nyoma.

2
Az árny, az éj,
a csönd, a hideg
törik, recseg,
rög repül,
sugár hasít,
por énekel --
Az égen két
újhold delel,
tüzes háló
ereszkedik,
póklábu parázs
fut fölfelé,
ragyogó tetőn
szárny lebeg,
bárány-sereg,
hárfák, fuvolák,
hegedű sikolt,
harang kong,
kürt felel --
Hamvában az ős,
rég arctalan,
csontot gyűjt,
arany arca van,
könyökére dől,
ágaskodik,
felfülel --

Kórus

Híjja, híjja, híjja
övéit a homály szélén!
Láttuk őt gyermekével csillag fényén;
kövér juhokat legeltettünk,
ha kikelet eljött, gyapjat nyírtunk,
tél közeledtén irhát nyúztunk,
kék víztükrön gyapju-hegyekkel
mint a felhők, lassan úsztunk,
partot ért
csónakunk,
látta ő,
kik vagyunk,
tüske tépte
bocskorunk,
föld festette
homlokunk.
Pásztorok vagyunk, juhok is vagyunk,
nosza gyapjunkat lenyírjuk,
nosza bőrünket lenyúzzuk,
ösvényére ráborítjuk.
Övéit a homály szélén
híjja, híjja, híjja!

3
Váltakozó kórusok

A végtelen, világos némaságot
evező-párok zsongása betölti,
bodros lehelet-szín, halvány bíbor
habzik a tündöklő fehérben,
árbóc-forgatag tárulása,
vitorla-sereg gomolygása,
láng-rév, pára-híd, arany bárka,
gyémánttükrön láz visszája,
gyürük és fodrok a messzeségben,
repeső kicsinyek száguldása,
mosolygó könny a szivárványon,
tej-lombok eres suhanása,
az asszony ünnepe él a világon...
(De mi folyton sírtunk.
Mi éheztünk.
Mást mit tehettünk?
Folyton sírtunk.)
... uszálya villog a habok iramán,
a homályos sárga égi sarlón,
a szem óriás kék hályogán,
a harckocsi vörös kerekén,
a zöld szörnyeteg taraján,
a hidegség fekete szájüregén
és este ő bontja fehér ágyad,
minden poklon megy utánad
s a fészek veszhet, de visszahív...
(Kifordult torzsák,
gyökerünkkel fölfelé,
kilökött a föld.
Senkise hajol le értünk.)
... ő benned térdepel, és ő leszel,
ha elhagyod koszorúd, kedvesem,
honnan színt kap a rózsa és fényt a szem,
s érzed őt, ha kelyhed eltakarod,
melyből kitüzesedve ittak
a szakadék kóbor ködalakjai
s a számlált századok
dühöngő jelekkel homlokukon...
(Virágok, tele féreggel,
a repedt szirom kinek kell,
míg záporoz a tavaszi reggel?)
... karéjos homályból kelő tekintet
örökig telő holdja lebben,
zamat, mely a gyümölcs-héj alatt
sürüdve kigyúl a rejtett erekben,
a szív alatt meleg lugas árnyán
csillagkoronás, királyi álom,
forrón hulló fürt, vörösbor,
az anya lángja ég a világon...
(Kit öltem? Mindig magamat öltem.
Kinek fáj? Nekem fáj.
Hagyjanak veszteg az ölben.)
... imába simulnak a szép kezek,
jóság feszülő pillérei,
ujjak párás tető-sora,
eleven csönd tíz anya-szárnya.,
szirom-tengerben mezítlen ujjak,
tízszeres zengés, mely hangtalan,
ragyog, sugártalan osztva fényét,
világosság, csókként úttalan...
(Kenyerünkben a verejték sója.
Pecsenyénkben a halál íze.
Koporsó-fal körülöttünk.)
... ő, ki a kereszt alatt állott
s a nyomoruságtól nem esett el,
a kereszten tajtékzó világot
bámulja riadt kék gyermek-szemmel,
a pokol küszöbén sírdogál,
eves vackukban a halottak
féltett éjükbe burkolózva
a sebző fényre hunyorognak...
(Vedd le szivünkről a csepegő mérget,
a fekete hernyót szivünkről vedd le,
a parazsat, a sötétséget
vedd le szivünkről.)
... minden áramon áthatol
a tiszta kék szem ragyogása,
tükrözi a tér hajló pántja,
az idő százmedrű futása;
mint édes csepp a bólongó sáson,
tündöklő gömb a változáson,
folyton megtelik, folyton leperdül,
a szűz békéje leng a világon...
(Vacogunk, köpenyünk összehúzzuk,
könyörülj rajtunk, Boldogasszony,
könyörögj érettünk,
könyörülj rajtunk.)

4
A forrás felett
szétnyiló szárny
pihéje pereg,
gyenge hó száll;
tág medencékben
újbor pezseg;
ezer erkélyen
ezer sereg;
hallgat a föld
láncos haragja,
mindent betölt
a szárnyak hangja:

Kórus

Fényen át, lángon át
a sötét föld szüze lebben,
árnyat és éjszakát
sose bontogat hevesebben
ormon-medren a nézés tánca,
virág-szövevények ostrom-lánca,
mely kopárat színre-vált.

Rózsa-ér, gerle-vér,
puha meggybor teli kelyhe,
hol hegy-árny mélybe-ér,
az örök remény szüretelte;
zerge-ünő vérgyöngye a hóban
vadászt hív, amerre kapaszkodó van,
szűk az ösvény, tág a tér.

Édesanyánk, ifju aránk,
pirosarcu zsenge leányunk,
elibéd hullámzik a szárnyunk,
tengerként rendül sürü bodra,
szállsz-e felénk? nézel-e ránk?
mint szőnyeg borulunk az utadra,
lágy tavaszunk, édesanyánk.

Mária

Magasztalom őt, aki méhemben fogant
és felemelte holdsarlóm az égre
és csillagfüzért illesztett homlokomra
és az égi tej ösvényén viteti leplem
és az édesség viharával fúvatja fátylam
és eleven tüzekkel röpíti diadalszekerem
és seregekkel népesíti győzelmi utam
és örök dal tornyait építi köröttem,
így kivánja; meg nem fejthetik
a léptem redői alatt forgó
tüzes hadak, homályos nemzedékek.
Kezdettől apám, s én szültem őt,
aki az óriás ürességen által
a csend szikrázó kristálya fölé
a teremtmények sodrából fölmeredve
háromfejü oszlopként magasúl
és villámló tetőként beborít
a hármas homlok glóriája.

Kórus

Virágcsengők királynéja,
eléd gyűlve, köréd forrva
ezer testben harang-szív ver,
sugár-kupola imbolyogva,
pára-torony rengedezve
neked kondul, előtted vall:
ha megcsorbul harang-ércünk,
némíts el hatalmaddal.

Mária

Az itélet nem enyém; a mérleg, a bárd
nem az én kezemben; ütni nem tanultam,
csak simogatni; éheztetni sem, csak etetni;
sebezni sem, csak sebesülni; hódítani sem, csak kérni.
A zengő csendben, a jeltelenben
álcák és nászruhák virulnak rajtam,
oroszlán és gida megosztja keblem.
A csecsemő bepiszkol, foltja nem marad,
emlőmbe karmol, vércseppjeim füzére buggyan,
híját nem érzi a duzzadó tenger.
A gyilkos vérrel freccsent, én letörlöm;
ha gyalázol, arcom el nem fordul.
Kőfal nem vagyok, mely ütést, simítást
úgy mér, ahogy rája mérik;
agyag-út nem vagyok, mely lépést, forgást
úgy mér, ahogy rája mérik;
tűzforrás nem vagyok, mely testet és űrt
úgy mutat, ahogy eléje rémlik;
csak fészek: ahogy meleg, úgy melenget.
Ki dicsőségben látsz pompázni engem,
gondold el: nem tőlem való;
mint neked, egyetlen kincsem a könnyem,
fiam sebe végtelen birtokom
s e világ gyötrelme kaputlan kertem.
Ölemben az élet dús-lombu fája
s ha leszakadsz és lehullsz alája,
kötényembe markol erőszakos öklöd,
fejed rönkjét térdemre döntöd,
ne félj, vigyáz rád a csend, a könny, meg én.

Kórus

Fénytelen mélybe lenn,
csalogány fészke tövében
tüske közt szív terem
sürü sóhaj rengetegében;
új sorstól hajladoznak a bolygók,
de békén szúnynak az örök mosolygók
méz-cseppel az ajkuk végiben.

Lenn telő rózsatő,
a hegyen pirkadat árad,
gyengeség és erő
közös ujjakkal lakomát ad,
tűzhelyen hamu törmeléke,
de bíbor-özön fut a szürke mélybe,
örökös hajnalt hirdető.

Lengedező rózsamező,
leheletnyi lángok a szélben,
sugaras szem bűvöletében;
ő jön, lassan fordul uszálya,
integető sok csecsemő
rózsa-tengere kapdos utána,
áll a halál, függ az idő.

Húrként feszül
a változás:
hült ős-parázs
újjá hevül;
sírtól sötét
pátriárka
betelt igét
dong magába;
hallgat a rög
tapadt ajka;
a szárny hangja
széttárt, örök.

Kóda

Csillag-pályák asszonya, Mária,
oltalmazd Máriát, édesanyámat,
szememtől elszakadt útján
ne érje bánat.

Aki hallottad ezt a dalt,
egy szilánkját annak a dalnak,
melytől a világ szíve szakad meg:
aki hallottad ezt a dalt:
ocsudj lomha szörnyeidből.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://canadahun.com/forum

Kérjen fordítást!

Ön itt és most kérheti, hogy valaki fordítsa le Önnek (és a világnak) ezt a művet is egy másik nyelvre. Mi eltároljuk a kérését és megmutatjuk mindenkinek, hátha valaki vágyat érez majd, hogy teljesítse azt. De nem ígérhetünk semmit sem ... Ha megadja az e-mail címét is, akkor azonnal értesítést küldünk Önnek, amint elkészült a fordítás.

NyelvKérések+1
Albán
Belarusz
Bolgár
Katalán
Cseh
Dán
Német
Görög
Eszperantó
Spanyol
Észt
Finn
Francia
Ír
Galego
Ógörög
Horvát
Izlandi
Latin
Luxemburgi
Litván
Lett
Macedon
Máltai
Holland
Norvég
Provanszál
Lengyel
Portugál
Román
Orosz
Szlovák
Szlovén
Szerb
Svéd
Török
Ukrán
Jiddis

Kérek egy e-mailt, amikor elkészül a fordítás:


minimap