Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Weöres Sándor: Settima sinfonia (Hetedik szimfónia Olasz nyelven)

Weöres Sándor portréja

Hetedik szimfónia (Magyar)

Mária mennybemenetele

(Édesanyám emlékének)

1
Az árny, a kő, a mész, a gyolcs,
a vánkos a koponyabolt alatt,
a halálos pólya, a vaslakat,
a göröngy, amely kopog, szakad,
nem nézi: a test homálya mint emelkedik
a végső láng fölé, világot szétfeszít
az üszkös verejték-koszorú.

Csíkos lepelből a láb kiáll,
alvadt ereit viasz fedi,
a körmön violaszín sugár.

Burkolt lábszárak alszanak,
az ín egyenes, a térd pihen,
olajfák ösvény mentiben.

Üdv néked, elszáradt anyaméh!
Fal-résben páncélos bogár
a vak meredély szélén kapar,
lehajtja zászlóit, fegyverét.

Üdv néktek, imába-zárt kezek,
szentély boruló fal-ívei,
dobozban két sor gyertyaszál,
harmatba-merült tíz hattyuszárny,
viruló éj csukott virága.

Üdv néked, hétfájdalmu szív!
A jajkiáltás, kezdet óta, nyakában kővel,
méretlen kútba hull, nem érheti útja végét!

Keskeny nyak, elbillent fej, tapadt haj,
fehér orcán az utolsó váltság ólom-pénze,
száj-rés, besüppedt szem körül
az érzékek hült ráncvetése,
letiport akantusz ágboga,
elrobogott paripák nyoma.

2
Az árny, az éj,
a csönd, a hideg
törik, recseg,
rög repül,
sugár hasít,
por énekel --
Az égen két
újhold delel,
tüzes háló
ereszkedik,
póklábu parázs
fut fölfelé,
ragyogó tetőn
szárny lebeg,
bárány-sereg,
hárfák, fuvolák,
hegedű sikolt,
harang kong,
kürt felel --
Hamvában az ős,
rég arctalan,
csontot gyűjt,
arany arca van,
könyökére dől,
ágaskodik,
felfülel --

Kórus

Híjja, híjja, híjja
övéit a homály szélén!
Láttuk őt gyermekével csillag fényén;
kövér juhokat legeltettünk,
ha kikelet eljött, gyapjat nyírtunk,
tél közeledtén irhát nyúztunk,
kék víztükrön gyapju-hegyekkel
mint a felhők, lassan úsztunk,
partot ért
csónakunk,
látta ő,
kik vagyunk,
tüske tépte
bocskorunk,
föld festette
homlokunk.
Pásztorok vagyunk, juhok is vagyunk,
nosza gyapjunkat lenyírjuk,
nosza bőrünket lenyúzzuk,
ösvényére ráborítjuk.
Övéit a homály szélén
híjja, híjja, híjja!

3
Váltakozó kórusok

A végtelen, világos némaságot
evező-párok zsongása betölti,
bodros lehelet-szín, halvány bíbor
habzik a tündöklő fehérben,
árbóc-forgatag tárulása,
vitorla-sereg gomolygása,
láng-rév, pára-híd, arany bárka,
gyémánttükrön láz visszája,
gyürük és fodrok a messzeségben,
repeső kicsinyek száguldása,
mosolygó könny a szivárványon,
tej-lombok eres suhanása,
az asszony ünnepe él a világon...
(De mi folyton sírtunk.
Mi éheztünk.
Mást mit tehettünk?
Folyton sírtunk.)
... uszálya villog a habok iramán,
a homályos sárga égi sarlón,
a szem óriás kék hályogán,
a harckocsi vörös kerekén,
a zöld szörnyeteg taraján,
a hidegség fekete szájüregén
és este ő bontja fehér ágyad,
minden poklon megy utánad
s a fészek veszhet, de visszahív...
(Kifordult torzsák,
gyökerünkkel fölfelé,
kilökött a föld.
Senkise hajol le értünk.)
... ő benned térdepel, és ő leszel,
ha elhagyod koszorúd, kedvesem,
honnan színt kap a rózsa és fényt a szem,
s érzed őt, ha kelyhed eltakarod,
melyből kitüzesedve ittak
a szakadék kóbor ködalakjai
s a számlált századok
dühöngő jelekkel homlokukon...
(Virágok, tele féreggel,
a repedt szirom kinek kell,
míg záporoz a tavaszi reggel?)
... karéjos homályból kelő tekintet
örökig telő holdja lebben,
zamat, mely a gyümölcs-héj alatt
sürüdve kigyúl a rejtett erekben,
a szív alatt meleg lugas árnyán
csillagkoronás, királyi álom,
forrón hulló fürt, vörösbor,
az anya lángja ég a világon...
(Kit öltem? Mindig magamat öltem.
Kinek fáj? Nekem fáj.
Hagyjanak veszteg az ölben.)
... imába simulnak a szép kezek,
jóság feszülő pillérei,
ujjak párás tető-sora,
eleven csönd tíz anya-szárnya.,
szirom-tengerben mezítlen ujjak,
tízszeres zengés, mely hangtalan,
ragyog, sugártalan osztva fényét,
világosság, csókként úttalan...
(Kenyerünkben a verejték sója.
Pecsenyénkben a halál íze.
Koporsó-fal körülöttünk.)
... ő, ki a kereszt alatt állott
s a nyomoruságtól nem esett el,
a kereszten tajtékzó világot
bámulja riadt kék gyermek-szemmel,
a pokol küszöbén sírdogál,
eves vackukban a halottak
féltett éjükbe burkolózva
a sebző fényre hunyorognak...
(Vedd le szivünkről a csepegő mérget,
a fekete hernyót szivünkről vedd le,
a parazsat, a sötétséget
vedd le szivünkről.)
... minden áramon áthatol
a tiszta kék szem ragyogása,
tükrözi a tér hajló pántja,
az idő százmedrű futása;
mint édes csepp a bólongó sáson,
tündöklő gömb a változáson,
folyton megtelik, folyton leperdül,
a szűz békéje leng a világon...
(Vacogunk, köpenyünk összehúzzuk,
könyörülj rajtunk, Boldogasszony,
könyörögj érettünk,
könyörülj rajtunk.)

4
A forrás felett
szétnyiló szárny
pihéje pereg,
gyenge hó száll;
tág medencékben
újbor pezseg;
ezer erkélyen
ezer sereg;
hallgat a föld
láncos haragja,
mindent betölt
a szárnyak hangja:

Kórus

Fényen át, lángon át
a sötét föld szüze lebben,
árnyat és éjszakát
sose bontogat hevesebben
ormon-medren a nézés tánca,
virág-szövevények ostrom-lánca,
mely kopárat színre-vált.

Rózsa-ér, gerle-vér,
puha meggybor teli kelyhe,
hol hegy-árny mélybe-ér,
az örök remény szüretelte;
zerge-ünő vérgyöngye a hóban
vadászt hív, amerre kapaszkodó van,
szűk az ösvény, tág a tér.

Édesanyánk, ifju aránk,
pirosarcu zsenge leányunk,
elibéd hullámzik a szárnyunk,
tengerként rendül sürü bodra,
szállsz-e felénk? nézel-e ránk?
mint szőnyeg borulunk az utadra,
lágy tavaszunk, édesanyánk.

Mária

Magasztalom őt, aki méhemben fogant
és felemelte holdsarlóm az égre
és csillagfüzért illesztett homlokomra
és az égi tej ösvényén viteti leplem
és az édesség viharával fúvatja fátylam
és eleven tüzekkel röpíti diadalszekerem
és seregekkel népesíti győzelmi utam
és örök dal tornyait építi köröttem,
így kivánja; meg nem fejthetik
a léptem redői alatt forgó
tüzes hadak, homályos nemzedékek.
Kezdettől apám, s én szültem őt,
aki az óriás ürességen által
a csend szikrázó kristálya fölé
a teremtmények sodrából fölmeredve
háromfejü oszlopként magasúl
és villámló tetőként beborít
a hármas homlok glóriája.

Kórus

Virágcsengők királynéja,
eléd gyűlve, köréd forrva
ezer testben harang-szív ver,
sugár-kupola imbolyogva,
pára-torony rengedezve
neked kondul, előtted vall:
ha megcsorbul harang-ércünk,
némíts el hatalmaddal.

Mária

Az itélet nem enyém; a mérleg, a bárd
nem az én kezemben; ütni nem tanultam,
csak simogatni; éheztetni sem, csak etetni;
sebezni sem, csak sebesülni; hódítani sem, csak kérni.
A zengő csendben, a jeltelenben
álcák és nászruhák virulnak rajtam,
oroszlán és gida megosztja keblem.
A csecsemő bepiszkol, foltja nem marad,
emlőmbe karmol, vércseppjeim füzére buggyan,
híját nem érzi a duzzadó tenger.
A gyilkos vérrel freccsent, én letörlöm;
ha gyalázol, arcom el nem fordul.
Kőfal nem vagyok, mely ütést, simítást
úgy mér, ahogy rája mérik;
agyag-út nem vagyok, mely lépést, forgást
úgy mér, ahogy rája mérik;
tűzforrás nem vagyok, mely testet és űrt
úgy mutat, ahogy eléje rémlik;
csak fészek: ahogy meleg, úgy melenget.
Ki dicsőségben látsz pompázni engem,
gondold el: nem tőlem való;
mint neked, egyetlen kincsem a könnyem,
fiam sebe végtelen birtokom
s e világ gyötrelme kaputlan kertem.
Ölemben az élet dús-lombu fája
s ha leszakadsz és lehullsz alája,
kötényembe markol erőszakos öklöd,
fejed rönkjét térdemre döntöd,
ne félj, vigyáz rád a csend, a könny, meg én.

Kórus

Fénytelen mélybe lenn,
csalogány fészke tövében
tüske közt szív terem
sürü sóhaj rengetegében;
új sorstól hajladoznak a bolygók,
de békén szúnynak az örök mosolygók
méz-cseppel az ajkuk végiben.

Lenn telő rózsatő,
a hegyen pirkadat árad,
gyengeség és erő
közös ujjakkal lakomát ad,
tűzhelyen hamu törmeléke,
de bíbor-özön fut a szürke mélybe,
örökös hajnalt hirdető.

Lengedező rózsamező,
leheletnyi lángok a szélben,
sugaras szem bűvöletében;
ő jön, lassan fordul uszálya,
integető sok csecsemő
rózsa-tengere kapdos utána,
áll a halál, függ az idő.

Húrként feszül
a változás:
hült ős-parázs
újjá hevül;
sírtól sötét
pátriárka
betelt igét
dong magába;
hallgat a rög
tapadt ajka;
a szárny hangja
széttárt, örök.

Kóda

Csillag-pályák asszonya, Mária,
oltalmazd Máriát, édesanyámat,
szememtől elszakadt útján
ne érje bánat.

Aki hallottad ezt a dalt,
egy szilánkját annak a dalnak,
melytől a világ szíve szakad meg:
aki hallottad ezt a dalt:
ocsudj lomha szörnyeidből.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://canadahun.com/forum

Settima sinfonia (Olasz)

L'ascensione di Maria
 
(In ricordo di mia madre)
 
1
L’ombra, la pietra, la calce, la tela,
il guanciale sotto la volta del cranio,
la benda mortale, il lucchetto di ferro,
la zolla che batte, che s’incrina,
non guarda: come l’oscurità del corpo
risale verso la fiamma finale, la necrotica
corona di sudore fa spaccare il mondo.
 
Dal sudario striato spunta il piede,
cera copre le sue vene coagulate,
un fascio viola sulle unghie.
 
Dormono gli stinchi avvolti,
le tendini son tese, il ginocchio
riposa, sul sentiero lungo gli ulivi.
 
Ave a te, utero avvizzito!
Insetto corrazzato raspa nella fessura
del muro ai bordi della ripida scarpata,
reclina i suoi vessilli, le sue armi.
 
Ave a voi, mani chiuse in preghiera,
archi murali inarcati del santuario,
due file di candele nella scatola,
dieci ali di cigno immersi nella rugiada,
fiore chiuso della notte florida.
 
Ave a te, cuore di sette dolori!
L’urlo di dolore, dall’inizio, con la pietra al collo,
cade nel pozzo smisurato, non giunge al traguardo!
 
Collo stretto, testa inclinata, capelli appiccicati, moneta
di piombo dell’ultimo riscatto sul suo viso bianco,
fessura della bocca, intorno gli occhi infossati
ragnatela delle rughe dei sensi raffreddati,
la ramaglia dell’acanto calpestata,
l’impronta dei destrieri corsi via.
 
2
L’ombra, la notte,
il silenzio, il freddo
si spacca, scricchiola,
zolla vola,
raggio fende,
polvere canta – –
Due lune nuove
s’ergono nel cielo,
rete infuocata
discende,
brace dalle zampe di ragno
corre all’insù,
ala libra
sul tetto lucente,
branco di pecore,
arpe, flauti,
violino strilla,
campana suona,
corno risponde – –
Antenato nelle sue ceneri,
da tempo senza volto,
ossa raccoglie,
ha il viso d’oro,
s’appoggia al gomito,
s’inalbera,
orecchia – –
 
Coro
 
Chiama, grida, chiama
i suoi ai bordi della penombra!
L’abbiamo visto con suo figlio sulla luce stellare;
pascolavamo pecore grasse,
con l’arrivo della primavera tosavamo il vello,
con l’avvicinar dell’inverno scuoiavamo pellicce,
nuotavamo piano, come le nuvole, con la montagna
di lana sullo specchio azzurro dell’acqua,
la nostra barca
giunse a riva,
lei vide
chi eravamo,
la nostra ciocia
dai rovi strappata,
la nostra fronte
nera dalla terra.
Siam pastori, siam anche pecore,
orsù, tosiamo il nostro vello,
orsù, scuoiamoci la nostra pelle,
la distendiamo sul suo sentiero.
Chiama, grida, chiama
i suoi ai bordi della penombra!
 
3
Cori alternati
 
Il brusio delle coppie remanti
riempie il mutismo chiaro e infinito,
l’increspato alito – colore, porpora pallida
spumeggia nel biancore splendente,
s’intravede il vortice degli alberi,
il mulinare delle vele della frotta,
traghetto di fiamma, vortice di foschia, barca d’oro,
rovescio della febbre sullo specchio di diamante,
cerchi e increspature in lontananza,
la volata dei piccoli gioiosi,
sorridente lacrima sull’arcobaleno,
il fruscio venoso della fronda lattea,
la festa della donna è viva nel mondo…
(Ma noi piangevamo continuamente.
Noi soffrivamo la fame.
Che altro potevamo fare?
Piangevamo continuamente.)
… scintilla il suo strascico nell’impeto della schiuma,
sull’offuscata falce gialla del cielo,
sulla gigantesca cataratta azzurra dell’occhio,
sulla ruota rossa del carro armato,
sulla cresta del mostro verde,
sulla freddezza nera del cavo orale,
e di sera è lei che appronta il tuo letto bianco,
ti segue attraverso tutti gli inferi,
il nido può anche perdersi, ma ti richiama…
(Torsi ribaltati,
con le nostre radici all’insù,
ci ha espulso la terra.
Nessuno si china per prenderci.)
…lei è in te inginocchiata, e lei diventerai,
tu mia adorata, se abbandoni la tua corona,
da dove deriva il colore della rosa e la luce dell’occhio,
la avvertirai, se celi il tuo calice
da cui, infervorato, avevano bevuto
le errabonde figure nebbiose delle voragini
e i secoli numerati
con dei segni furenti sulla loro fronte…
(Fiori, pieni di vermi,
il petalo fesso chi lo vuole,
mentre pioviggina la mattinata primaverile?)
…libra l’eternamente crescente luna dello sguardo,
che sorge dalla penombra falcata,
l’aroma, la quale addensandosi sotto la buccia
della frutta, s’accende nelle vene celate,          
corona stellata, sogno regale,
sotto il cuore all’ombra d’un pergolato caldo,
grappolo rovente cascante, vino rosso,
arde la fiamma della madre nel mondo.
(Chi avevo ucciso? Me stesso.
A chi fa male? A me stesso.
Che mi lascino in pace nel grembo.)
… le mani belle in preghiera congiunte,
son pilastri tesi della bontà,
fila di tetti delle dita umide,
dieci ali di madre del silenzio vivente,
dita nude nel mare dei petali,
sonorità decupla, ch’è senza voce,
brilla, dispensando la sua luce senza raggi,
chiarore, come bacio senza sentieri…
( Il sale del sudore nel nostro pane.
Sapore della morte nel nostro arrosto.
Intorno a noi parete di bare.)
… e lei, che stava ferma sotto la croce,
non aveva ceduto all’afflizione,
con gli occhi azzurri smarriti d’un bimbo,
fissa sulla croce il mondo spumante,
piange sulla soglia dell’inferno,
i morti nel putrescente covile
avvolti nella notte protettiva,
ammiccano alla luce lesiva…
(Togli dai nostri cuori il veleno gocciolante,
elimina il verme nero dai nostri cuori,
priva i nostri cuori
dalla brace, dall’oscurità.)
…il fulgore degli occhi azzurri
e puri trapassa ogni flusso,
lo riflette il cerchio curvo dello spazio,
la corsa cento alveare del tempo;
…come goccia dolce sul carice ondeggiante,
sfera fulgente sul cambiamento,
si riempie di continuo, rotola giù di continuo,
la pace dalla Vergine fluttua sul mondo…  
(Rabbrividiamo, ci stringiamo nei nostri mantelli,
abbi pieta di noi Beata Vergine Maria,
prega per noi,
abbi pieta di noi.)
 
4
Sopra la fonte
volteggia la piuma
di ali dispiegate,
lieve cade la neve;
nei ampi bacini
vino nuovo spumeggia;
mille eserciti
sui mille balconi;
la rabbia incatenata
della terra tace,
il suono delle ali
tutto riempie:
 
Coro
 
Attraverso la luce, attraverso la fiamma,
la vergine della terra oscura svolazza,
la danza della vista mai aveva spiegato
con tanto impeto le ombre e le notti
sulle cime e nella valle,
la sequela degli assalti dei fiori intrecciati,
che il brullo in colorito trasforma.
 
Vena di rose, sangue di tortora,
coppa pien di dolce vino di visciole,
dove l’ombra del monte giunge sino in fondo,
l’aveva vendemmiata l’eterna speranza;
perla di sangue della cerva nella neve,
esorta il cacciatore, là dove si trova la salita,
è stretto il sentiero, lo spazio è vasto.
 
Cara madre, nostra timida sposa,
nostra figlia tenera dal viso rubicondo,
le nostre ali verso di te fluttuano,
ondeggia come mare il suo ricciolo folto,
stai volando verso di noi, ci stai guardando?
come tappeto siam adagiati sul tuo cammino,
nostra primavera soave, nostra madre.
 
Maria
 
Glorifico colui che fu concepito nel mio grembo
e aveva rialzato la mia luna falcata nel cielo
e aveva posato ghirlanda di stelle sulla mia fronte  
e sul sentiero latteo del cielo fa portare il mio velame  
fa soffiare il mio velo con la tempesta della dolcezza
e proietta con i fuochi vivi il mio carro trionfale
e con gli eserciti riempie la mia via vittoriosa,
e intorno a me innalza le torri dei canti eterni,
è così che lo desidera; non potranno interpretare
gli eserciti focosi e generazioni indistinte,
che roteano sotto i solchi dei miei passi.
Dal principio mio padre ed io l’avevamo partorito,
colui, che mediante il gigantesco vuoto,
rizzandosi dalla corrente delle creazioni,
sopra il scintillante cristallo del silenzio,
torreggia come colonna a tre teste,
e come un tetto folgorante è ricoperto
dalla gloria della triplice fronte.
 
Coro
 
Regina delle campanelle,
davanti a te riuniti, stretti intorno a te
in mille corpi pulsano mille cuori – campane,
la barcollante cupola di raggi,
la tremolante torre di vapore
per te suona, a te s’appella:
se si scheggia la nostra campana – metallica
riducila al silenzio con tuo potere.
 
Maria
 
Non spetta a me giudicare; la bilancia, la mannaia
non son nelle mie mani; a colpire non ho imparato,
solo a carezzare, ne affamare, solo nutrire;
non a ferire, solo ferirsi, ne conquistare, solo chiedere.
Nel silenzio risuonante, nel silenzio senza segno,
su di me travestimenti e abiti di sposa pompeggiano,
leone e capretto spartiscono il mio petto.
Si lorda il lattante, non lascia macchie,
mi graffia il seno, sgorgano le gocce del mio sangue,
il mare che s’ingrossa non sente la sua mancanza.
L’assassino mi schizza di sangue, lo detergo;
se m’infami, la mia faccia non si volta.
Non sono muro di pietra, che le carezze e i colpi
inferti ridà nella misura in cui li riceve;
non sono strada d’argilla, che il passo e la rotazione
pareggia, nella misura in cui li riceve;
non sono fonte di fuoco, che presenta il corpo
e lo spazio per come davanti a lei appare;
solo nido: che secondo il suo calore riscalda.
Tu, che mi vedi pompeggiare nella gloria,
rifletti per un po’: non mi si addice;
come a te, l’unico tesoro mio sono le lacrime,
la piaga di mio figlio, mio immenso possesso,
lo strazio del mondo mio giardino senza cancello.
Nel mio grembo l’albero della vita rigoglioso,
e se ti stacchi e cadi di sotto, il tuo pugno
potente s’aggrappa al mio grembiule, il ceppo
della tua testa posi sul mio ginocchio, non
temere, ti veglia il silenzio, la lacrima, ed io.
 
Coro
 
Giù nell’oscurità senza luce,
alla base del nido d’usignolo,
nel nugolo dei sospiri fitti,
tra i rovi nasce il cuore;
i pianeti si piegano dal destino nuovo,
ma gli eterni beati dormono in pace
con, sulle labbra, le gocce di miele.
 
Laggiù pianta di rose crescente,
sulle montagne l’alba s’estende,
la debolezza e la forza danno
banchetto con le dita condivise,
detriti di cenere nella stufa,
marea di porpora invade la profondità grigia
proclamando l’alba eterna.
 
Ondeggiante campo di rose,
fil di fiamme nel vento,
nella magia degli occhi raggianti;
giunge lei, suo strascico ruota piano,
marea rosa dei tanti putti
si sbraccia per afferrarlo,
è ferma la morte, sospeso il tempo.
 
Il cangiamento è teso
come la corda:
la fredda brace ancestrale
ferve di nuovo;
dal buio della tomba
il patriarca
canticchia un verbo
esaudito a se stesso;
tace la zolla
con le labbra chiuse;
il suono delle ali
è disteso, è eterno.
 
Coda
 
Maria, signora delle orbite stellari,
proteggi mia madre, Maria
che non le tocchi alcun dolore
sulla strada da me persa di vista.
 
Tu, che hai sentito questo canto,
un frammento di quel canto,
che spezza il cuore del mondo:
tu, che hai sentito questo canto:
scuotiti dai tuoi mostri d’inerzia.
 
 



FeltöltőCikos Ibolja
Az idézet forrásasaját

minimap