Z. Németh István: Hajnali lány

A félig vak éj nem lát, ne félj.
A korsó, amelyből kidöntik a hajnalt,
nem cseng-bong és nem törik össze:
mélyen hallgat.
A hold, amelynek udvarában reggeliznek már
a katonák, nem csikorog, nem súrlódik durván
Isten tenyeréhez: tompítja sugarát,
csakhogy ne zavarjon.
A hentes nem álmodik vérrel,
s nem tervez háborút senki hadvezér.
Nem gyűlöli egymást ma testvér,
az ellenségnek egymás karja menedék, mire vársz,
nem lesz ennél szebb hajnalunk sosem.

A félig vak éj nyugalma mély.
A pók, ami ha óriás lenne, megölne minket is,
most hálóját kínálja szerelmes reggelünknek,
a hóhér megmosta fogát, lakájnak eljön,
kávét főz, kitakarít, csak moccanj,
csak meg tudj érinteni engem.
Úgy érzem, még van esély,
hogy megments egy egész naprendszert
karnyújtásnyira tőled.

A félig vak éj nem szól, ne félj.
Az égbolt alja rőt tűzzel ég,
s a zsíros felhők közül tompa fény csepeg.
Mint medencék, megtelnek velük a termek,
s a fényes űrben izzó porszemek
táncolnak helyettünk szerelmet.