Zajácz Edina: Gerleszárnyak

Látod, hogy egymáshoz sodort minket a búgó idő,
óvó kezeddel takargatsz, féltesz,
ahogyan összeérnek a könnyű gerleszárnyak.
Vajon milyen feltámadás kell ehhez a tisztességhez,
hogy az ember így értse a szerelmet, a halált,
és ne kérdezze, nélküled merre szálljak?
Nem titkos jelrendszerek kötnek egy asztalhoz, ágyhoz, 
sem birtokló, hársillatú hasonlatok.
Még Isten sírta gyönggyé megkövült álmainkat,
amikor közöttünk összeolvadt minden utcasarok.
Te vagy fölöttem az égbolt, a földre koppanó eső,
az óceánná gömbölyödött féktelen határtalanság,
és a pislákoló lámpaoszlopok körül verdeső
lepkék árnyéka, ahogyan homlokomhoz érintik fejüket.
Néhol elcsattan egy sóvárgó szárnycsapás,
majd a dobbanás visszahúz vállad pereméhez,
ha messzebbre mennék, te marasztalsz végső csendességgel,
és parányi szilánkokra hullva mindhalálig védesz.