Zajácz Edina: Gerleszárnyak

Látod, hogy egymáshoz sodort minket a búgó idő,
óvó kezeddel takargatsz, féltesz,
ahogyan összeérnek a könnyű gerleszárnyak.
Vajon milyen feltámadás kell ehhez a tisztességhez,
hogy az ember így értse a szerelmet, a halált,
és ne kérdezze, nélküled merre szálljak?
Nem titkos jelrendszerek kötnek egy asztalhoz, ágyhoz, 
sem birtokló, hársillatú hasonlatok.
Még Isten sírta gyönggyé megkövült álmainkat,
amikor közöttünk összeolvadt minden utcasarok.
Te vagy fölöttem az égbolt, a földre koppanó eső,
az óceánná gömbölyödött féktelen határtalanság,
és a pislákoló lámpaoszlopok körül verdeső
lepkék árnyéka, ahogyan homlokomhoz érintik fejüket.
Néhol elcsattan egy sóvárgó szárnycsapás,
majd a dobbanás visszahúz vállad pereméhez,
ha messzebbre mennék, te marasztalsz végső csendességgel,
és parányi szilánkokra hullva mindhalálig védesz.

Vidiš kako nas je vrtlog vremena spojio,
nežnim rukama me pokrivaš, čuvaš,
kao lagana krila grlice kako se dotiču.
Kakvo li vaskrsenje treba tom poštenju
da čovek ljubav i smrt tako shvata
i ne pita bez tebe kuda da leti?
Jednom stolu, krevetu ne vežu te tajni sistemi znakova
niti posedovne uporedbe mirisa lipe.
Kad između nas svaka raskrsnica se stopila
naše okamenjene snove Gospod je plačom u bisere pretvorio.
Nebo si iznad mene, kiša koja zemlju udara,
u okean pretvoren neobuzdan beskraj
i oko slabo osvetljenih stubova uličnih lampi titrajuće
sene leptira kako glavama moje čelo dotiču.
Katkad po koji požudan zamah krila se čuje
pa topot do tvog ramena me vraća,
ako bi se i udaljila, konačnom tišinom me zadržavaš
i na sićušne komade raspadajući sve do smrti me štitiš.