Zalán Tibor: [a nőket kikről a verseket írjuk nem ismerjük. talán a ködök mögött...]

a nőket kikről a verseket írjuk
nem ismerjük. talán a ködök mögött
kelő napban hajtják félre sápadt fejüket
talán elnéznek bennünket keserű cigarettáink
füstjén túlról
irgalmatlanabbul mint a csecsemők.
keressük lakhelyüket s lángoló ruhában járnak
parazsas mezőkön mindhiába. hívjuk őket és
szánkban felugat a jég
talán álmodók átitatódott koponyája
őrzi elviselhetetlen csöndjüket. talán e fehér
tébolyban válik felismerhetővé szédítő létezésük
írjuk a verseket melyeket ők nem olvasnak soha
róluk kik éjszakánként a holdból éneklik ránk
verejték-ingeinket kik elszállnak a fák felett
könnyű nyári ruhákban a nőkről kik
a verseinkben fonnyadnak háziasszonyokká anyákká
kölcsönkért rongyokon kuporgó szeretőkké. homlokukban
megköt a halál. kialszanak a finom rézcsengők táncoló mellükben
poharaink homályán át még látjuk őket. szelíd
hátukat hintázó farukat ahogy elmennek tőlünk
a piros alkonyatban hogy másokkal legyenek immár mindörökre
boldogtalanok