[nem haragszom csak a felnyitott zongorafedelek vetnek árnyékot...] (Magyar)
nem haragszom csak a felnyitott zongorafedelek vetnek árnyékot hallgatásomra lehet már arcomba rohadt ami kimondhatatlan lehet. kútba ejtett ez a tavasz is rád sem számíthatok csak szánakozva nézlek ahogy egyensúlyozol léted vörös gerendáján ahogy egymás elé rakod tétova lépteid. ahogy ez a félrebillent férfiarc még az enyém: talán: felkel a nap s a tó felett mint akasztottak hintáznak az árnyak. szemüveg villan fent – Isten dioptriája – s látlak merengni a túlsó partokon ? melyikünk sírná el magát ha átmennék érted? kezed úgy fognám: meg: se rezzenjen a melled és sóhajodba alámerüljenek ismeretlen fáradt égitestek. messziről földrészeink derengenek s előttem a magányos hallgató veresborok. leszünk még messzebbek és még inkább ismeretlenek elpörgő búgócsigád a föld ne játssz vele tovább megharagszik s eláztatják inged a tengerek. helyettük a kicsiny dolgokat megoldanád csak a létezés szilánkjait sorsunkká összeraknád (sorsoddá legalább) és persze mindezt némán kevésbé megrendülten mint e tájban megszokott. álmomban halálba operáltak nikotinsárga ujjú orvosok de sírni nem sírtam s mikor felébredtem borzongva meredtem a göncölszekér rúdjába fogott sárga hintalóra – álltam a pinkfloydillatú mély éjszakában Kiadó | Alkyon Kiadó, Wissach im Tal |
Az idézet forrása | És néhány akvarell |
|
|