Zelk Zoltán: Mikor Ilobán este lett

Szemembe úgy ragadt
az ilobai nap,
se délelőtt, se délután,
mindig csak alkonyat,
a falu szélén a Szamos,
a házak közt a gyáva kis patak,
a vizen ülő alkonyat
hátán egy vizipók szalad.
Csobogó alkonyat.
Póklábú alkonyat.

A törpe indóház előtt
süvit a gyorsvonat,
az ablakokon kihajol
a bámész alkonyat,
nézi a forgó réteket,
körhinta tornyokat,
a szitakötő szárnyakon
elzúgó dombokat.
Pihen a sürgönydrótokon
a fecskealkonyat.

Mindig az alkonyat.
Mindig az alkonyat.
Aludni térnek a kacsák,
de árnyuk ott marad
az eperfa alatt.
Az epervérben tocsogó,
a kacsacsőrü alkonyat.

Az eperfa a ház előtt,
a fa előtt a pad,
a házban anyám született,
repednek a falak,
rothad a zsindely, hull a mész,
zuhog a vakolat.
A padra ül, pipára gyújt
a mészhomlokú alkonyat.
A vakolatruhájú alkonyat.

Nagyapa oly sovány,
mégis, egyedül övé csak a pad,
körülötte kövön, füvön
az alkonyi csapat,
a vendégek, a mindennapiak,
zsíros hajú román paraszt,
biró és pakulár,
s a kilenc kőtörők, hiszen
a kőbányában munka vége már,
sárgult, avas szalonnát esznek
és sárga málékenyeret,
de ha majd böjtidő,
sópáncéltól kemény heringeket.

Sárga szél égeti
az avas arcokat.
Csapkod a partra hajított
hering-uszonyú alkonyat.

És jött egyszer a pópa is,
de le nem ült, szalonnát sem evett,
csak állt a kőtörők fölött,
szakállát markolva beszélgetett,
de hiába markolta is
szakállát ha tiz újjal is,
az első szél fölkapta s elröpült,
a kémények s a fellegek
közt még sokáig föl s alá merült,
mig el nem szállt fejéről süvege
s az a süveg a holdig meg nem állt,
mig szoknyája hegycsúcsokig be nem
takarta Ilobát.
És akkor este lett.
És akkor Iloba felett
pópaszoknyájú öreg este lett.

(Az a pópaszoknyájú este
négy napig betakarta Ilobát,
az a holdba röpült süveg
négy napig varjúhangon kiabált,
negyednapon négy deszka közé zárták
és Nagybányára vitték nagyapát.)