Aleardi, Aleardo: A Petőfi Sándor

E tu, Sándor, perivi, 

dei carmi favorito e de la spada,

mentre l'arco de gli anni e di fortuna

pöetando salivi,

verga gentile d'albero plebeo,

tu la natìa favella,

che non ha madre, che non ha sorella,

ai virili educasti

metri di guerra, rustico Tirteo.

Ove n'andasti che non torni? Siede

sul letto nuzïal la giovinetta

tua vedova che attende;

tra le candide bende

de la cuna bisbiglia

l’angiol recente de la tua famiglia.

Vieni. Per te le belle

figlie de la tua landa

sfidando i delatori

t’intrecciâro ciascuna una ghirlanda

di tre colori.- Ahimé, la patria ignora

perfin la zolla, dove

inginocchiarsi a piangerlo! Cadea

forse in battaglia. Forse

ne le notturne insidïate corse

de la sconfitta sanguinando, immerso

dentro un padule transilvano, ai venti

diede il suo desolato ultimo verso.

Forse un Cosacco, cacciator di vite,

incontrato lo stanco

là per quelle romite

vie, con la picca ne trafisse il fianco:

e oltra passando il tartaro corsiero

col piè ferrato lacerò la santa

testa che tanto contenea tesoro

d’inni venturi e tanta

carità di pensiero.

Forse smarrito in una fonda gola

tra i sassoni dirupi, anima sola,

quando quei truci abitator dell’alte

vette spïando del nemico i passi,

sui fuggitivi dirigean la furia

dei rotolati massi

quivi periva. A immagine del forte

Paladino ferito in su le arene

fatali di Pirene,

forse egli prìa de la solinga morte

chiedendo aìta, il corno

disperato sonò: ma non l'udìa

la esanime Ungheria.

I sette soldati (XI Canto, dettaglio)

Jaj, Sándor, téged is!

a dal s a harc fiát, az ifju évek

szép, fényes kaptatóján – jaj, hát megöltek téged?

dal volt a sorsod, dal volt véged is.

Te lant, kinek fád paraszt erdőn termett,

s egy testvértelen anyanyelv dalát

harcos karokká gyújtogattad át,

népi Tyrtaiosz! Látta-é a vermet,

melyben eltűntél, látta valaki?

Özvegyi ágyán zeng ma dala ki

ifjú párodnak; dallal várt haza,

dallal rengette azt a pici bölcsőt,

hol várta síró magzatja a költőt,

akire vár ma mind a vert haza,

hol kémek lesnek fátylain a ködnek,

s ahol a szépek koszorúkat kötnek

háromszínű, szép levélből, virágból

neked, te bolygó, bús Petőfi Sándor!

Nyughass te bár – s vaj' nyugszol-é? –

akárhol: népednek nincs hol leborulnia,

hová elmenjen térdrehullni, ha

tudná, hogy ott ért csatán a halál!

Csatán – talán. De tán amott zihál

hattyúdalod egy szittyós, mély mocsárban,

Erdély zugán, hol eldőltél a sárban,

véres futók közt vérben, s íme, már

félholt is voltál, mikor a kozák

szúrt a pikával, s nyargalt már tovább.

Holttesteden át a tatár paripák

tovaszáguldva, szétrugták fejed:

a szentelt főt, hol drága himnuszoknak

jövőbe zengő hangjai buzogtak!

Vagy hegyszorosban véltél menhelyet?

tán ott leselgett rád a sanda szász

a bércoromról; lopva kémlelé

a menekvőknek útját Dél felé,

s hogy megpillantott ez a banda, száz

nehéz kősziklát görgetett le rád?

Roland halálát haltad vón' tehát,

ott vérzett el Roncevaux szorossán,

halálra sebzett, magányos oroszlán?

is négyszemközt voltál a halállal!

Hiába fújtál kürtödbe – madárdal

felelt neked is csak, majd csönd karolt át.

...Nem hallasz kürtszót, ájult Magyarország?

 A hét katona, (I Sette soldati, 1861)  részlet a XI énekből