Aleramo, Sibilla: Son tanto brava

Son tanto brava lungo il giorno.
Comprendo, accetto, non piango.
Quasi imparo ad aver orgoglio quasi fossi un uomo.
Ma, al primo brivido di viola in cielo
ogni diurno sostegno dispare.
Tu mi sospiri lontano: <Sera, sera dolce e mia!>
Sembrami d'aver fra le dita la stanchezza di tutta la terra.
Non son più che sguardo, sguardo sperduto, e vene.

Rendes vagyok, míg tart a nappal:
nagyvonalú, megértő, nem pityergő.
Tartást gyakorlok, mintha férfi lennék.
S az ég első viola-rebbenése
a nappal támaszát ledönti bennem,
te távol vágysz rám: “Este, édes estém!”
Egész világ fáradtságát szorítom.
Tévedt tekintetből s erekből állok.