Alfieri, Vittorio: Rime / CLXXIII

Tacito orror di solitaria selva

di sì dolce tristezza il cor mi bea,

che in essa al par di me non si ricrea

tra’ figli suoi nessuna orrida belva.

E quanto addentro più il mio piè s’inselva,

tanto più calma e gioja in me si crea;

onde membrando com’io là godea,

spesso mia mente poscia si rinselva.

Non ch’io gli uomini abborra, e che in me stesso

10mende non vegga, e più che in altri assai;

né ch’io mi creda al buon sentier più appresso:

ma, non mi piacque il vil mio secol mai:

e dal pesante regal giogo oppresso,

sol nei deserti tacciono i miei guai.

Nagy némasága rémes rengetegnek

oly békés búval édesíti lelkem,

hogy úgy, mint én, e fák vigyázta csendben

az itt honos vadállat sem pihen meg.

Minél inkább törekszem egyre beljebb,

annál nagyobb a boldog béke bennem,

oly jól esik az erdőben merengnem,

hogy vaddá válni érzek benne kedvet.

Nem embergyűlölés ez, hisz hibátlan

én sem vagyok, tudom jól, s az sem áll,

hogy jobb ösvényt keresve sem találtam.

De századomnak hitványsága fáj,

s ha szenvedek mind súlyosabb igában:

kínom csupán magány enyhíti már.