Pier Paolo Pasolininek
Bizony jó volt, amikor úgy írtam,
mint a korhely
iszik a kocsmában -
az üvegre bámul,
beszél hozzá,
ránevet a pohárra,
kiissza fenékig,
hogy újból teletölthesse.
Jó volt, amikor szerelmekben tobzódva
írtam:
a terhességről, kínokról, szülésről;
épp annyi ideig,
mialatt egy gyermeket nemzenél
vagy egy verset szülnél.
Persze, hogy ez jó volt;
de most átlyuggatva,
belül roskadón
írok,
fájdalomtól hánytorgatva,
mint egy vessző a tűzrakáson,
mint akit
rémek űznek
vagy méhek fullánkjai szúrnak.
E lángoló évek története
karmaival
vájt belém,
s a rémülettől dermedten állok,
amikor az embereket mind
egyetlen szálon látom függeni,
egyetlen végzet szálán
a süllyedő szalma-bárka ölén.
És érzem hogy hangom,
mely messziről hívja őket,
a szeretet határaitól övezve
elhal az űrben.
Homokszem szeretnék lenni
a parti fövenyben;
egy hal a halóban a többiekkel,
kik arra kényszerülnek,
hogy szétzúzzák a fojtó tömlöcöt.
Szeretnék a bőrömből kibújni,
újjá vedleni,
új bőrt ölteni,
mint a fekete kígyók.