Calabrò, Corrado: Alba di notte

Striscia l’alba
tra le griglie della persiana.
 
Stanotte finalmente dormi accanto:
me lo dicono i materassi
che si stringono
lo sostiene la levitazione
del letto.
 
Dio mio, l’alba!
Se adesso, aprendo gli occhi,
mancasse la tua mano
a trattenere il lembo della notte...*
 
No, non è giorno,
è la luce dei lampioni
che trapela:
me lo dice il tepore del tuo corpo
me lo dice ¬la voglia di sonno
ancora intatta.
 
Senti come ci palpa
come ci rende bisessuati il buio?
No, non è l’ora del primo treno.
Questa persiana a griglie in legno douglas
è il nostro finestrino schermato:
fuori ognuno riprende
ad inseguire a testa bassa il tempo
– in moto, macchina, autobus, furgoni –
ma la tua giovinezza
si stringe a me insieme al materasso.
 
E non è stato un sogno;
o lo è ancora.
Altrimenti
al tuo levarti mi sarei svegliato.
 
 
 

A redőny rácsai között
kúszik az éjjel.
 
Ma éjjel végre mellette alszol:
ezt mondják nekem
a feszülő matracok
ezt tartja fenn az ágy
lebegése.
 
Istenem, a hajnal!
Ha most kinyitván szemeimet
nem lelném a kezed
mely visszatartja az éj peremét…^*
 
Nem, nem a nappal,
az utcalámpák fénye
mely beszűrődik,
ezt mondja nekem a tested melegsége,
és az alvás utáni vágy
még töretlen volta.
 
Érzed mint érint minket,
biszexuálissá tesz bennünket a sötétség?
Nem, még nincs itt az első vonat ideje.
Ez a duglászfenyőből készült rácsos zsalugáter
a mi beárnyékolt ablakocskánk:
odakinn, mindenki lehajtott fővel
kezdi hajszolni újra az időt. 
 – motorbiciklin, gépkocsival, autóbusszal, furgonnal –
de a te fiatalságod magához szorít
a matraccal együtt.
 
És ez nem egy álom volt;
vagy még most is az.
Különben a felkelésedre
felébredtem volna.