Caproni, Giorgio: Majdnem ökológiai versike (Versicoli quasi ecologici Magyar nyelven)

Non uccidete il mare,

la libellula, il vento.

Non soffocate il lamento

(il canto!) del lamantino.

Il galagone, il pino:

anche di questo è fatto

l’uomo. E chi per profitto vile

fulmina un pesce, un fiume,

non fatelo cavaliere

del lavoro. L’amore finisce dove finisce l’erba

e l’acqua muore. Dove

sparendo la foresta

e l’aria verde, chi resta

sospira nel sempre più vasto

paese guasto: “Come

potrebbe tornare a essere bella,

scomparso l’uomo, la terra”

Ne öljétek meg a tengert,

a szitakötőt, a szelet.

Ne fojtsátok el a lamantin

panaszát (dalát!).

A fülesmaki, a fenyő:

ők is részesei az ember életének.

És ki hitvány nyereségért

elpusztít egy halat, egy folyót,

azt ne avassátok a munka

lovagjává. Hol eltűnik a fű és kihal a víz,

ott véget ér a szeretet. Miután

megszünt az erdő és a zöld terület,

aki marad, az csak sóhajtozik

ebben az egyre tágasabb romlott

világban: „Mily széppé

válhatna ismét a föld,

ha eltünne az ember.”