Cardarelli, Vincenzo: Liguria

È la Liguria terra leggiadra.

Il sasso ardente, l'argilla pulita,

s'avvivano di pampini al sole.

È gigante l'ulivo. A primavera

appar dovunque la mimosa effimera.

Ombra e sole s'alternano

per quelle fondi valli

che si celano al mare,

per le vie lastricate

che vanno in su, fra campi di rose,

pozzi e terre spaccate,

costeggiando poderi e vigne chiuse.

In quell'arida terra il sole striscia

sulle pietre come un serpe.

Il mare in certi giorni

è un giardino fiorito.

Reca messaggi il vento.

Venere torna a nascere

ai soffi del maestrale.

O chiese di Liguria, come navi

disposte a esser varate!

O aperti ai venti e all'onde

liguri cimiteri!

Una rosea tristezza vi colora

quando di sera, simile ad un fiore

che marcisce, la grande luce

si va sfacendo e muore.

Ragyogó derű földje, Liguria!

Lángol a szikla, az agyag tiszta,

szőlőlevelektől feléled a táj a napon.

Óriásira nő az olajfa. Tavasszal

feltűnik mindenütt a gyorsan elvirító mimóza.

Árnyék és nap váltakozik

a tenger háta mögött

megbúvó mély völgyeken

és végig a sima, fényes utakon,

melyek fölfelé kanyarognak a rózsamezők közt,

pocsolyák és megrepedezett földek közt

s a kisded földdarabokat s bekerített szőlőket szegélyezik.

A szikkadt táj kövein úgy csúszik

a nap, mint a kígyó.

Néha, tündöklő napokon

virágzó kert a tenger.

Üzenetekkel terhes a szél.

Venus újra megszületik,

az északnyugati szél lehelete lengi körül.

Ó, Liguria templomai! mint a hajók

úsztok a fényben, kikötőre vágyva.

Ó, szelek és hullámok előtt kitárult

liguriai temetők!

Halványpiros szomorúság színez titeket,

amikor este, hasonlóan

a hervadó virághoz, a nagy fény

fáradtan lerogy és meghal.