Carducci, Giosuè: A parasztközösség (Il comune rustico Magyar nyelven)

O che tra faggi e abeti erma su i campi
Smeraldini la fredda ombra si stampi
Al sole del mattin puro e leggero,
O che foscheggi immobile nel giorno
Morente su le sparse ville intorno
A la chiesa che prega o al cimitero
 
Che tace, o noci de la Carnia, addio!
Erra tra i vostri rami il pensier mio
Sognando l'ombre d'un tempo che fu.
Non paure di morti ed in congreghe
Diavoli goffi con bizzarre streghe,
Ma del comun la rustica virtú
 
Accampata a l'opaca ampia frescura
Veggo ne la stagion de la pastura
Dopo la messa il giorno de la festa.
Il consol dice, e poste ha pria le mani
Sopra i santi segnacoli cristiani:
"Ecco, io parto fra voi quella foresta
 
D'abeti e pini ove al confin nereggia.
E voi trarrete la mugghiante greggia
E la belante a quelle cime lŕ.
E voi, se l'unno o se lo slavo invade,
Eccovi, o figli, l'aste, ecco le spade,
Morrete per la nostra libertŕ".
 
Un fremito d'orgoglio empieva i petti,
Ergea le bionde teste; e de gli eletti
In su le fronti il sol grande feriva.
Ma le donne piangenti sotto i veli
Invocavan la madre alma de' cieli.
Con la man tesa il console seguiva:
 
"Questo, al nome di Cristo e di Maria,
Ordino e voglio che nel popol sia".
A man levata il popol dicea, "Sí".
E le rosse giovenche di su 'l prato
Vedean passare il piccolo senato,
Brillando su gli abeti il mezzodí.

Bükkök s fenyők közt tiszta hajnalonta
árnyékotok hűvös homályba vonja
a zöld rétet, a nap-gyöngyökben állót,
s a nyugvó nappal lomhán szerte terjeng
a kápolnán, a néma síri kerten
s a környező kunyhókon koronátok,
 
üdvözlégy, dús-sok camiai lombom,
diólomb, versem gallyad közt borongjon,
álmodva holt árnyakat, tűnt időt -
nem haláliszonyt, rusnya, torz boszorkák
s bősz sátánfiak gyülevész csoportját –
de parasztközösséget, hőst, dicsőt!
 
Már látom is, ha fölpirkad az ünnep,
új füvellés évadján egybegyűlnek
farkasfényű, friss ég alatt a népek,
s a consul igy szól, előbb ráhelyezve
kezét a keresztényi szent jelekre:
- A fenyves és a nyárfás a tiétek,
 
amely a láthatáron feketéllik,
s nektek, hol nyájunk s csordánk legelészik,
kiosztom ezeket a réteket;
nektek, ha ránk törne a hun s a szlávság,
íme, fiaim, a kardok s a lándzsák:
szabadságunkért hullik véretek!
 
Fölszegett fővel állt, büszkén zihálva,
a választott had, s szőke homlokára
nyilat vetett a nagy nap égi fénye.
Az anyák titkon könnyezve rebegtek
oltalmukért Szűz Anyjához a mennynek,
A consul karját kitárva idézte:
 
- Ezt Krisztus úr és Mária nevében
törvénynek rendelem a nép körében! –
Esküre kelt a nép, s szólt: - Úgy legyen!
S piros üszők nézték, amint fölállott
és lassan elvonult, a kis tanácsot,
s dél csillámlott a tűleveleken.