Cavalcanti, Guido: In un boschetto trova’ pasturella

In un boschetto trova’ pasturella

più che la stella – bella, al mi’ parere.

Cavelli avea biondetti e ricciutelli,

e gli occhi pien’ d’amor, cera rosata;

con sua verghetta pasturav’ agnelli;

[di]scalza, di rugiada era bagnata;

cantava come fosse ’namorata:

er’ adornata – di tutto piacere.

D’amor la saluta’ imantenente

e domandai s’avesse compagnia;

ed ella mi rispose dolzemente

che sola sola per lo bosco gia,

e disse: «Sacci, quando l’augel pia,

allor disïa – ’l me’ cor drudo avere».

Po’ che mi disse di sua condizione

e per lo bosco augelli audìo cantare,

fra me stesso diss’ i’: «Or è stagione

di questa pasturella gio’ pigliare».

Merzé le chiesi sol che di basciare

ed abracciar, – se le fosse ’n volere.

Per man mi prese, d’amorosa voglia,

e disse che donato m’avea ’l core;

menòmmi sott’ una freschetta foglia,

là dov’i’ vidi fior’ d’ogni colore;

e tanto vi sentìo gioia e dolzore,

che ’l die d’amore – mi parea vedere.

Pásztorleányka járt a réten: szép volt,

mikép hold – esti égbolt közepében.

A haja fodros-bodros, fürtje szöszke,

a szeme sóvár, rózsás arca nyájas,

csupasz lábát friss harmatban fürösztve

terelgeté a békés birkanyájat;

szép ajkáról szerelmes ének áradt;

láttán csodálat – kelt a föld szívében

Megláttam, megszerettem, üdvözöltem;

és megkérdeztem tőle, nincs-e párja,

s édes mosollyal azt felelte bölcsen,

hogy az erdőt-mezőt magába járja,

s ezt mondta: „Mint ahogy társára várva

sir a madárka – társ úgy kéne nékem."

Sokkal többet nem is mondott magáról,

– ezer madár dalolt a kis ligetben -

s magamban így szóltam: „E drága pásztor-

lánykára most kell hálómat kivetnem."

Egy csókot kértem, és karomba vettem,

s nem volt e tettem – ellenére éppen.

Kezem szerelmes- hévvel megragadta,

szívét nekem ígérte – s mert egy ágról

friss lomb terült szét árnyadón, alatta

ledőltünk. Száz szín lángolt száz virágból,

s úgy eltöltött az édes, büszke mámor,

mint kinek Ámor – száll a közelében.