Cavalcanti, Guido: Kis ballada a kínról és a szerelemről (Perch’i’ no spero di tornar giammai, Magyar nyelven)

Perch’i’ no spero di tornar giammai,

ballatetta, in Toscana,

va’ tu, leggera e piana,

dritt’ a la donna mia,

che per sua cortesia

ti farà molto onore.

Tu porterai novelle di sospiri

piene di dogli’ e di molta paura;

ma guarda che persona non ti miri

che sia nemica di gentil natura :

ché certo per la mia disaventura

tu saresti contesa,

tanto da lei ripresa

che mi sarebbe angoscia;

dopo la morte, poscia,

pianto e novel dolore.

Tu senti, ballatetta, che la morte

mi stringe sì, che vita m’abbandona;

e senti come ’l cor si sbatte forte

per quel che ciascun spirito ragiona.

Tanto è distrutta già la mia persona,

ch’i’ non posso soffrire :

se tu mi vuoi servire,

mena l’anima teco

(molto di ciò ti preco)

quando uscirà del core.

Deh, ballatetta mia, a la tu’ amistate

quest’anima che trema raccomando :

menala teco, nella sua pietate,

a quella bella donna a cu’ ti mando.

Deh, ballatetta, dille sospirando,

quando le se’ presente :

«Questa vostra servente

vien per istar con voi,

partita da colui

che fu servo d’Amore.»

Tu, voce sbigottita e deboletta

ch’esci piangendo de lo cor dolente,

coll’anima e con questa ballatetta

va’ ragionando della strutta mente.

Voi troverete una donna piacente,

di sì dolce intelletto

che vi sarà diletto

starle davanti ognora.

Anim’, e tu l’adora

sempre, nel su’ valore.

Mert én már nem hiszem, hogy visszatérek

a toszkán földre, menj te,

kis balladám, sietve

hölgyemhez: ő kegyelmes,

így hát nagyon kegyes lesz,

ha jöttöd megjelented.

Vidd el hírét bánattól, rettegéstől

oly telt és súlyos sóhajtásaimnak;

de óvakodj a szennyesek szemétől,

kik a derékre sandán pislogatnak;

balsorsomért bizonnyal kapva-kapnak

rajtad, s a locska nyelvek

úgy összevissza kennek,

hogy – félek – sírba hullva,

ott is gyötörnek újra

a könnyek és keservek.

Engem, te jól tudod, halál szorongat,

s hogy ettől szinte elhagy már az élet,

s az ész – tudod – ha érveket sorolgat,

kísérői milyen vad szívverések.

Nem bírom már terhét a szenvedésnek:

erőm megtörve végképp.

Azzal segítenél még,

hogy fölfognád a lelkem,

ha szívemből kirebben,

s ezt kérem kérve: tedd meg!

Barátságodra bízom, balladám, most

e reszkető lelket: tartsd ott tenálad,

s ama szép hölgyhöz vidd el ezt a jámbort,

vidd el hozzá, kihez téged bocsátlak.

S, ó balladám, ha hölgyem megtaláltad,

suttogd fülébe: „Látod,

ím, szolgálóleányod!

Veled maradni vágyik.

Küldője mindhalálig

szolgálta a szerelmet."

Te félszeg, gyönge hang, mely sírva serkensz

fájó szívemből, menj, hagyd őt, s beszélj e

dúlt elméről, vedd társadul a lelkem s

e balladát, hogy röptödet kisérje.

Elértek majd egy bájos hölgy elébe,

s oly szép szellemre leltek,

hogy kedvvel tisztelegtek

előtte. És te, lelkem,

ügyelj rá, hogy szünetlen

imádd e feddhetetlent.