Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Cavazzoni, Ermanno: Il poema dei lunatici (dettaglio)

Cavazzoni, Ermanno portréja

Il poema dei lunatici (dettaglio) (Olasz)

1. I fatti così come mi sono sembrati
 
C’è stata all'inizio questa cosa stranissima che probabilmente non sarà creduta, ma si trovano scritti in bottiglia nel fondo dei pozzi.
Chissà cosa significa, mi sono chiesto, buttare in un pozzo un messaggio in bottiglia, come farebbe un naufrago in mare; e sono su questo sempre rimasto piuttosto perplesso.
E frequente però nelle pianure, mi hanno detto, trovare nei pozzi lettere, biglietti, lettere minatorie o scarabocchi tappati dentro a una bottiglia. E ci sono cose anche più strampalate che si vedono galleggiare sul fondo.
Questo fenomeno non si sa spiegare; anzi in molti credono che l’acqua dei pozzi sia comunicante nel sottosuolo, e che qui in pianura si sentono dai pozzi spesso venire voci o lamenti, e ci si sente a volte chiamare per nome.
E difficile forse da credere, anche se la cosa è risaputa e comune; ma qui dicevano che le voci sono come le bottiglie e che non si capiscono le une come non si capiscono le altre. Potrebbero essere superstizioni, in un certo senso.
Comunque a girare ho incominciato alla fine di agosto, ma così, con poche speranze. Ossia, avevo qualche speranza, ma non la dicevo. E ho seguito come direzione la linea pedemontana, che attraversa anche delie città.
Qualcuno mi ha detto che avrei trovato solo dell’acqua; invece non è stato proprio del tutto così.
Provando a pescare, ho trovato all’inizio del ferro, sul fondo, delle forchette vecchie, degli uncini; tutti molto arrugginiti. A Salvatene ho trovato il manico di una carriola, e anche il contadino che mi aiutava se ne è stupito.
Mi ha detto anzi che vicino al pozzo ci stava una vecchia, in passato. Si sedeva lì a pulire i radicchi, e era come se il pozzo le tenesse dei discorsi. E non solo; quando si metteva a parlare, alla vecchia le braccia le sembravano due pezzi di corda, e non poteva sollevare un radicchio.
Io ho ascoltato senza pronunciarmi granché; poi abbiamo pescato una calamita rotta e degli anelli di ottone, credo.
Poi anche, mentre giravo a caso, mi han detto che si era trovato una volta un comizio in una bottiglia. Un comizio di un socialista, o quasi.
Non sapevo se crederci. A meno che ci sia davvero questa rete di acqua sotterranea. Mi è sembrato che in campagna concepiscano i pozzi come fossero.botole, e che la pianura sia una specie di crosta. Ci vivono poi sopra per abitudine, ma anche con scetticismo, direi.
Poi ogni tanto succede che un pozzo tracima, cioè l'acqua sale su e esce; o arriva fin quasi all’orlo e ondeggia. Le bottiglie se ci sono vengono a galla. Viene a galla il legno e le cose leggere. Tutto il rerro e le sostanze minerali restano invece sul fondo.
Questo me l’han raccontato. L’acqua del pozzo, mi han detto, sente molto la luna; c’è come una marea che sale e riscende lentamente. Si sentono dei cigolìi o dei respiri quando l’acqua torna a calare, e sono più lamentosi durante gli ultimi quarti.
E per prudenza, credo, che si chiudono i pozzi di notte, perché sale a volte un umido, all’alba, che disturba il sonno di tutti. Addirittura ho saputo che il pozzo se vuole comanda i sogni, e li fa belli o li fa brutti a seconda del suo capriccio, o secondo le sue preferenze. Ma non so quanto vero ci sia.
Una signora a Selvapiana, quando sono arrivato, mi ha fatto
ve ere il suo pozzo, con 1 acqua in fondo, il coperchio e la carrucola.
Dice che lo usano ancora di tanto in tanto, ma che è più comodo l’acquedotto.
Dice che da bambina le faceva impressione, perché risuonava e rimandava la voce; poi ha cominciato anche a lei a parlare. Diceva delle frasi gentili; erano frasi tronche.e di poco significato. E dice che dispiaceva non capire bene. Così uno passava il pomeriggio attento solo al pozzo, e anche quando girava per i campi aveva in mente il pozzo, e si continuavano a sentire nelle orecchie le sue frasi.
Ma sua sorella sentiva delle cose ancora più strane, che erano bisbigli vicino all’orecchio, cosicché era sempre preoccupata quando tiravano su l’acqua. Poi si è fatta calare con la corda del secchio. È rimasta giù, molto tempo prima che gridasse: tiratemi su. Non ha voluto poi dire niente.
Io non so che racconto è questo, o se son degli scherzi. L’ho visitato quel pozzo; è nel cortile, normale, con una tettoia. Mi era venuta intorno tutta la gente della casa e delle case vicine.
Abbiamo calato una rete e è venuta su una lucertola. Quindi più che altro si è riso.
Un bracciante mi ha chiesto se ero del servizio potabile. Ho detto di no, ma che viaggiavo per l’ufficio d’igiene. L’ho detto per dire qualcosa. Poi mi sono accorto che quelle due sorelle stavano sull’uscio di casa e si dondolavano un po’ dalle parti. Mi sembrava che gli oscillasse come la testa. Probabilmente a loro il pozzo stava contando qualcosa. Una ha detto che dovevamo andar via, perché l’acqua adesso friggeva e a loro non piaceva sentirlo.
Ho saputo che di nome si chiamano Carboni, le sorelle Carboni. Erano due signorine, ma dicono tutti che a loro il pozzo fa da marito.
Questa gente mi ha voluto poi far vedere dove torna a bere ogni tanto Taddei Filippo; nel pozzo lui c’è caduto una volta, perché da giù l’aveva chiamato qualcuno. E da allora non ha mai più voluto abitare in casa sua, ma sta nei dintorni, dentro ai fossi, e spia la sua famiglia: chi arriva, chi parte. Spia il padre che zappa Torto, o spia la madre. In genere sta dentro a una buca e guarda i contadini e i lavori dei campi.



FeltöltőP. T.
KiadóUgo Guanda Editore
Az idézet forrásahttp://www.guanda.it
Könyvoldal (tól–ig)7-9
Megjelenés ideje
Itt vegye meg!

A holdkórosok eposza (részlet) (Magyar)

1. a tények, ahogy azokat én láttam

Legelőször is azt a zavarba ejtő, és egészen hihetetlen dolgot említeném, hogy a kutak mélyén palackokba dugaszolt írásokra lehet bukkanni.
Vajon miképp történhet, gondoltam magamban, hogy valaki, mint hajótörött a tengeren, üvegbe zárt üzenetet dob a kútba? Ezen mindig is sokat töprengtem.
Azt mesélték, a síkságon mindennapi dolognak számít, hogy a kutakból palackokba rejtett papírfecniket, bilétákat, fenyegető és egyéb üzeneteket, meg mindenféle firkálmányokat húznak fel; de még ezeknél is vadabb dolgokat látnak úszkálni odalenn, a víz alatt.
A jelenség értelme homályos, ugyanakkor sokan abban a hitben élnek, hogy a kutak valahogy összekapcsolódnak a föld alatt, a síkság mélyéből felszűrődő panaszos hangok pedig mintha a nevén szólítanák az embert.
Ezt azért már nehéz volt elhinni, még akkor is, ha köztudott és mondhatni szokványos dolognak számít: de itt azt mondják, hogy ezek a hangok épp olyanok, mint a palackok, ahogy nem érthető az egyik, úgy nem érthető a másik sem. Talán valamiféle babonaság lehet mindezek mögött.
Egy szó, mint száz, augusztus végén kerekedtem fel, de csak úgy, minden különösebb remény nélkül. Azazhogy volt némi reménységem, de arról egy szót se ejtettem. A hegyek alján vezető utat követtem, azt, amelyik néhány városon is áthalad.
Valaki azt jósolta, hogy csak vizet fogok találni – nem egészen így történt.
Megpróbáltam horgászni, és a kutak mélyéről különféle vasakat, villákat, kampókat szedtem fel. Mindegyiket megette már a rozsda. Salvaterrában egy talicskanyelet találtam; ezen még az a paraszt is meglepődött, aki segített kihúzni.
Elmesélte, hogy valaha sokat lehetett látni egy öregasszonyt a kút mellett. Csak ült ott, pucolta a retket, és néha úgy tűnt, a kút beszél hozzá. Ilyenkor az öregasszony azt érezte, hogy karjai kötéldarabokká változnak – még a retket sem tudta megfogni velük.
Szótlanul végighallgattam, aztán kihalásztunk még egy törött patkómágnest és talán egy marék rézgyűrűt.
Későbbi vándorlásaim során olyasmiről is hallottam, hogy egyszer egy üvegbe zárt beszédet találtak. Valami szocialistáé lehetett.
Nem tudtam, elhiggyem-e. Talán valóban létezik ez a mélységi vízhálózat. Olybá tűnt, mintha e vidéken a kutakat egy olyan föld alatti világ nyílásainak tartanák, amely számára a felszín, amin élünk, csupán valamiféle héjszerűségnek számít. Szerintük csak megszokásból lakunk idefent, de – és ezt meg merem kockáztatni – ebben talán még ők sem hisznek igazán.
Néha az is megesik, hogy egy-egy kút vize följön a káváig és kiönt, vagy csak a perem közelébe ér, és ott hullámzik. Ilyenkor, ha vannak benne üvegek, akkor a faanyagokkal és más könnyű holmikkal együtt azok is előkerülnek. A vas és az egyéb ásványi anyagok viszont ott maradnak az alján.
Mindezeket a dolgokat úgy mesélték nekem. Azt mondták, hogy a kutak vize – mint az árapály – nagyon érzékeny a Holdra: lassan emelkedik, és lassan apad. Amikor a vízszint csökkenésnek indul, nyikorgást vagy nyöszörgést hallani; ez az utolsó holdnegyed idején a legszívtépőbb.
Azt hiszem, elővigyázatosságból zárják le éjszakára a kutakat, mivel előfordul, hogy mindenki álmát megzavaró nedvesség kúszik fel belőlük hajnaltájt. Arról is értesültem, hogy a kút, ha arra tartja kedve, képes parancsolni az álmoknak: jóvá vagy rosszá alakítja őket, néha merő szeszélyből, máskor mert kedvezni szeretne valakinek. Nem tudom, mennyit higgyek el ebből.
Amikor megérkeztem, egy selvapianai asszony megmutatta nekem a kútját, a vizet az alján, a tetőt és a csörlőt.
Azt mondta, néhanapján még használják ugyan, de a vízvezeték mégiscsak kényelmesebb.
Elmesélte, hogy kislánykorában nagy hatással volt rá a kút, mert ismételte a szavait és utánozta a hangját, aztán őhozzá is elkezdett beszélni. Kedveskedő, csonka, rejtelmes mondatokat szólt. Mivel sajnálta, hogy nem érti, egész délutánokat is képes volt eltölteni azzal, hogy csak a kútra figyelt. Még akkor is a kút járt az eszében, amikor már kinn járt a mezőkön, mert – miképpen elmondta – fülében továbbra is ezek a szólamok visszhangoztak.
A nővére még ennél is furcsább dolgokat tapasztalt, úgy érezte, mintha egyenesen a fülébe suttognának, ezért mindig nagyon felizgatta magát, amikor vizet húztak fel. Egyszer még le is ereszkedett a kút vödrének kötelén. Elég sokáig maradt odalenn, mielőtt kiáltozni kezdett volna: Húzzatok fel! Később egyáltalán nem volt hajlandó erről beszélni.
Fogalmam sincs, miféle történet ez, talán csak ugratás akar lenni. Elmentem ehhez a kúthoz: az udvaron áll, egyszerű kút, még teteje is van. Nemcsak a ház népe gyűlt körém, de az egész szomszédság is.
Mikor leeresztettünk egy kötelet, felmászott rajta egy gyík. Legalább nevettünk egy jót.
Egy napszámos megkérdezte tőlem, hogy netán a vízművektől vagyok-e. Nem – mondtam neki –, a közegészségügyi hivataltól. Azért válaszoltam ezt, hogy mondjak valamit. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a két nővér ott áll a ház ajtajában, és ha enyhén is, de mindketten dülöngélnek. Kissé úgy tűnt, mintha még a fejüket is ingatnák ide-oda. Talán épp a kút mesélt nekik valamit. Az egyikük arról kezdett beszélni, hogy el kellene mennünk innen, mert most nagyon bugyog a víz, és nekik ezt kellemetlen hallgatni.
Megtudtam a vezetéknevüket: Carboni. Ők a Carboni nővérek. Vénkisasszonyok ugyan, de mindenki azt állítja róluk, hogy nekik a kút a férjük.



FeltöltőP. T.
KiadóTypotex
Az idézet forrásahttp://www.typotex.hu/
Megjelenés ideje
Itt vegye meg!

Kapcsolódó videók


minimap