D’Annunzio, Gabriele: III. Ditirambus (Ditirambo III Magyar nyelven)

O grande Estate, delizia grande tra l'alpe e il mare,

tra così candidi marmi ed acque così soavi

nuda le aeree membra che riga il tuo sangue d'oro

odorate di aliga di rèsina e di alloro,

laudata sii,

o voluttŕ grande nel cielo nella terra e nel mare

e nei fianchi del fauno, o Estate, e nel mio cantare,

laudata sii

tu che colmasti dè tuoi più ricchi doni il nostro giorno

e prolunghi su gli oleandri la luce del tramonto

a miracol mostrare!

 

Ardevi col tuo piede le silenti erbe marine,

struggevi col tuo respiro le piogge pellegrine,

tra così candidi marmi ed acque così soavi

alzata; e grande eri, e pur delle più tenui vite

gioiva la tua gioia, e tutto vedeva la tua pupilla

grande: le frondi delle selve e i fusti delle navi,

e la ragia colare, maturarsi nelle pine

le chiuse mandorlette e la scaglia che le sigilla

pender nel fulvo, e l'orme degli uccelli nell'argilla

dei fiumi, l'ombre dei voli su le sabbie saline

vedea, le sabbie rigarsi come i palati cavi,

al vento e all'onda farsi dolci come l'inguine e il pube

amorosamente,

imitar l'opre dell'api,

disporsi a mò dei favi

in alveoli senza miele,

e l'osso della seppia tra le brune carrube

biancheggiar sul lido, tra le meduse morte

brillar la lisca nitida, la valva

tra il sughero ed il vimine variar la sua iri,

pallida di desiri la nube

languir di rupe in rupe

lungh'essi gli aspri capi

qual molle donna che si giaccia cò suoi schiavi,

scorrere la gòmena nella rossa

cúbia, sorgere la negossa

viva di palpitanti pinne, curvarsi al peso vivo

la pertica, la possa

dei muscoli, gonfiarsi nelle braccia vellute,

una man rude

tendere la scotta,

al garrir della vela forte

piegarsi il bordo, come la gota del nuotatore,

la scía mutar colore,

tutto il Tirreno in fiore

tremolar come alti paschi al fiato di ponente.

 

O Estate, Estate ardente,

quanto t'amammo noi per t'assomigliare,

per gioir teco nel cielo nella terra e nel mare,

per teco ardere di gioia su la faccia del mondo,

selvaggia Estate

dal respiro profondo,

figlia di Pan diletta, amor del titan Sole,

armoniosa,

melodiosa,

che accordi il curvo golfo sonoro

come la citareda

accorda la sua cetra,

dolore di Demetra

che di te si duole

nè solstizii sereni

per Proserpina sua perduta primavera!

O fulva fiera,

o infiammata leonessa dell'Etra,

grande Estate selvaggia,

libidinosa,

vertiginosa,

tu che affochi le reni,

che incrudisci la sete,

che infurii gli estri,

Musa, Gorgóne,

tu che sciogli le zone,

che succingi le vesti,

che sfreni le danze,

Grazia, Baccante,

tu ch'esprimi gli aromi,

tu che afforzi i veleni,

tu che aguzzi le spine,

Esperide, Erine,

deitŕ diversa,

innumerevole gioco dei vènti

dei flutti e delle sabbie,

bella nelle tue rabbie

silenziose, acre ne' tuoi torpori,

o tutta bella ed acre in mille nomi,

fatta per me dei sogni che dalla febbre del mondo

trae Pan quando su le canne sacre

delira (delira il sogno umano),

divina nella schiuma del mare e dei cavalli,

nel sudor dei piaceri,

nel pianto aulente delle selve assetate,

o Estate, Estate,

io ti dirò divina in mille nomi,

in mille laudi

ti loderò se m'esaudi,

se soffri che un mortal ti domi,

che in carne io ti veda,

ch'io mortal ti goda sul letto dell'immensa piaggia

tra l'alpe e il mare,

nuda le fervide membra che riga il suo sangue d'oro

odorate di aliga di rèsina e di alloro!

Nyár, tenger s havasok közt nagy gyönyörűség, te mérhetetlen,

kinek a márvány úgy tündöklik, s a hullám úgy juházik,

csupasz levegő-testedet aranyosra csíkozza vénád,

és algát illatozol és gyantát és babérfát, –

dicsértessél,

oh, szilaj mámor a földön, a vizen és a mennyen,

s a faun csípőjén, oh, Nyár, és az én énekemben

dicsértessél,

ki legdúsabb ajándékaidat nappalunknak adtad,

s a leanderen megállítod fényét az alkonyatnak,

hogy a csoda megessen!

 

A talpad néma tengeri füveket égetett fel,

s barangoló záporokat szívtál fel lélegzeteddel;

kinek a márvány úgy tündöklik s a hullám úgy juházik,

eszméltél, oh, hatalmas, és a legapróbb életeknek

örvendett örömöd, és pupillád tárva tágra

láttál mindent: erdők koronáját, hajók dongafáit,

csurranó gyantát és tobozába rekesztett,

érő magot meg pecsétjét, vörösbe játszva

a pikkelyt rajta, s madaraknak a parti sárba

vájt jelét, a sós homokon röptük árnyát,

láttad a homokon, mint szájpadláson a sok barázdát:

a szélben, vízben lucskosak, mint az öl s az ágyék

a szerelemben,

s rendezve, mintha méhek

munkája volna, lépnek

a méztelen kasokba.

S a szentjánoskenyérfák alatt a szépiaváz még

az ártéren fehérlik, és döglött meduzák közt

ragyog a puszta szálka és a kagyló

szivárványt játszik paratölgyek, füzek árnyán,

s vágyába sápadva a felleg,

ahogy a zordon ormok

közt szirtről szirtre pilled;

úrnő, aki rabszolgáival leomlott;

a rozsdás horgonylánc a lyukban

aláfut, s a varsa kibukkan,

verdesnek uszonyok, s élő teherre görnyed

a pákász botja, duzzan

a test izma, s csimbókos karjának hatalma,

durván csikarja

ökle a köteléket,

megbillen a fedélzet,

mint úszó arca: úgy sodorja a kemény vitorlát,

a hab taréja színt vált,

s akár a hegyi puszták,

az egész tirrén tenger arca remeg a nyugati szélre.

 

Oh, Nyár, Nyár szenvedélye,

hasonlítani hozzád mennyire szerettünk,

földön, vízen s mennyen veled gyönyört szereznünk,

örömben veled lángolni a világnak arcán,

te, a szilaj nyár

tágas nyugalma,

titán Nap. szerelme, Pán lánya, szép lány,

te csupa összhang,

te dallamos hang:

fölcsendülsz a szóló öböl karéján,

miképpen a gitáros

megcsendít a gitárján;

oh, Démétérem, árvám,

derűs napfordulókon

akinek kint szerezhet

elvesztett tavasza Prószerpinának!

Sáfrányszin állat,

levegő-ég, te tűzzé vált oroszlán,

szilaj Nyár, te hatalmas,

te vágyra bújtó,

szédülni gyújtó,

te szítod föl a testet,

te csigázod a szomját,

te oltasz bele lázat, –

Múzsa, te Gorgó,

te öveket megoldó,

te libbented a szoknyát, –

táncod őrjöngni lázad,

te Grácia, te Baccháns,

te csupa íz a szélben,

a te mérged halálos,

hegyét tüskének ajzod,

Erünnisz, Heszperída, –

istenség: száz az arcod.

A szél játéka, szakadatlan

a hullám s a homok fölött, –

szépséges hallgatag dühöd,

és zsibbadtságod keserű.

Te szép, te keserű ezernyi néven,

álmok lánya, kit a világ lázából alkot

nekem Pán, mikor szentelt nádi sípján

tombol – az ember álma tombol,

tengernek, ménnek tajtékjában isten,

verejtékében a gyönyörnek,

panaszos szagában a szomju fáknak.

oh, Nyár, isteni Nyár vagy,

Igy tisztellek ezernyi néven,

s magasztallak ezerszer,

csak hallgass meg ez egyszer,

csak tűrd, hogy egy mulandó megigézzen,

hogy lássalak hús-vér alakban,

s múlandóságom ujjongjon a part határtalan ágyán

tenger és havasok közt,

míg izzó csupasz testedet aranyosra csíkozza vénád,

és algát illatozol és gyantát és babérfát.