D’Annunzio, Gabriele: Pásztorok (I Pastori Magyar nyelven)

Settembre, andiamo. È tempo di migrare.

Ora in terra d’Abruzzi i miei pastori

lascian gli stazzi e vanno verso il mare:

scendono all’Adriatico selvaggio

che verde è come i pascoli dei monti.

Han bevuto profondamente ai fonti

alpestri, che sapor d’acqua natia

rimanga ne’ cuori esuli a conforto

che lungo illuda la lor sete in via.

Rinnovato hanno verga d’avellano.

E vanno pel tratturo antico al piano,

quasi per un erbal fiume silente

su le vestigia degli antichi padri.

O voce di colui che primamente

conosce il tremolar della marina!

Ora lungh’esso il litoral cammina

la greggia. Senza mutamento è l’aria.

Il sole imbionda sì la viva lana

che quasi dalla sabbia non divaria.

Isciacquio, calpestio, dolci rumori.

Ah perché non son io co’ miei pastori?

Szeptember eljött. Szedd a sátorfádat.

Földijeim most fönn, az Abruzzókban

a karámból mind kihajtják a nyájat,

treleik már, le, az Adria felé,

mely kizöldült, mint a hegyi legelők.

Még beszippantják a hegyi levegőt,

nagyot húznak a hegyi forrásvízből:

a hosszú úton völgyiránt, s amott lenn

a szomjuk oltják majd ebből az ízből.

S vesszőt vágtak a mogyoróbokorról.

Most ereszkednek Nem hibáz a sorból

senki. Halk folyam: állat és az ember,

az ösvényen, hol öregapjuk is már...

S boldog, ki látja először a tenger

vizét remegni messze, halk morajjal.

Már lenn a parton csendesebb robajjal

halad a nyáj. Rajt' a Nap már tombolhat,

szőkére szíjja mind a birka gyapját –

sárga homokkal már mind egybeolvad.

Fut a nyáj, surrog, apró horkanások.

Mért nem maradtam veletek juhászok?