Dante, Alighieri: A forgás ama dátumába értem (Io son venuto Magyar nyelven)
|
Io son venuto (Olasz)Io son venuto al punto de la rota che l'orizzonte, quando il sol si corca, ci partorisce il geminato cielo, e la stella d'amor ci sta remota per lo raggio lucente che la 'nforca sì di traverso che le si fa velo; e quel pianeta che conforta il gelo si mostra tutto a noi per lo grand'arco nel qual ciascun di sette fa poca ombra: e però non disgombra un sol penser d'amore, ond'io son carco, la mente mia, ch'è più dura che petra in tener forte imagine di petra. Levasi de la rena d'Etiopia lo vento peregrin che l'aere turba, per la spera del sol ch'ora la scalda; e passa il mare, onde conduce copia di nebbia tal, che, s'altro non la sturba, questo emisperio chiude tutto e salda; e poi si solve, e cade in bianca falda di fredda neve ed in noiosa pioggia, onde l'aere s'attrista tutto e piagne: e Amor, che sue ragne ritira in alto pel vento che poggia, non m'abbandona, sì è bella donna questa crudel che m'è data per donna. Fuggito è ogne augel che l' caldo segue del paese d'Europa, che non perde le sette stelle gelide unquemai; e li altri han posto a le lor voci triegue per non sonarle infino al tempo verde, se ciò non fosse per cagion di guai; e tutti li animali che son gai di lor natura, son d'amor disciolti, però che 'l freddo lor spirito ammorta: e 'l mio più d'amor porta; ché li dolzi pensier non mi son tolti né mi son dati per volta di tempo, ma donna li mi dà c'ha picciol tempo. Passato hanno lor termine le fronde che trasse fuor la vertù d'Ariete per adornare il mondo, e morta è l'erba; ramo di foglia verde a noi s'asconde se non se in lauro, in pino o in abete o in alcun che sua verdura serba; e tanto è la stagion forte ed acerba, c'ha morti li fioretti per le piagge, li quai non poten tollerar la brina: e la crudele spina però Amor di cor non la mi tragge; per ch'io son fermo di portarla sempre ch'io sarò in vita, s'io vivesse sempre. Versan le vene le fummifere acque per li vapor' che la terra ha nel ventre, che d'abisso li tira suso in alto; onde cammino al bel giorno mi piacque che ora è fatto rivo, e sarà mentre che durerà del verno il grande assalto; la terra fa un suol che par di smalto, e l'acqua morta si converte in vetro per la freddura che di fuor la serra: e io de la mia guerra non son però tornato un passo a retro, né vo' tornar; ché se 'l martiro è dolce, la morte de' passare ogni altro dolce. Canzon, or che sarà di me ne l'altro dolce tempo novello, quando piove amore in terra da tutti li cieli, quando per questi geli amore è solo in me, e non altrove? Saranne quello ch'è d'un uom di marmo, se in pargoletta fia per core un marmo.
Rime per la donna Pietra
|
A forgás ama dátumába értem (Magyar)A forgás ama dátumába értem, midőn a mennyet napleáldozáskor a horizont Ikrekkel ékesíti, s távol esik Ámor csillaga tőlem, mert behálózva számtalan sugártól, át nem látszó sűrű fátyol teríti; s a planéta, mely, a fagyot segíti, most a Rák ívén látszik takaratlan, ahol a hét bolygó hagy kurta árnyat: lelkemtől mégse válhat a szerelmes gond, mellyel megrakodtam, mert elmém, konokabbul mint a szikla, őrzi annak képét, ki női szikla. Feltámad Aethiopia homokján a vándor szél a levegőt zilálva, s a Nap szférája tüzesen sodorja; és áthalad a tenger sivatagján párát görgetve, s ha nincs akadálya, e féltekét szinültig betakarja; majd oldódik fehér tömbbé lehullva, hideg hó száll gyötrelmes förgetegben, mitől elkomorul és sír a lég fenn: de Ámor, aki égen hálót emel a vad zivatar ellen, nem hágy el engem, oly szép amaz Asszony, a kegyetlen, ki fölöttem Urasszony. A költöző madár mind odahagyta Európa földjét, amely sose válhat Észak fagyos hét állócsillagától; a többi hallgat, szinte megfogadta, nem zeng, míg új zöld nem lepi a tájat, de csőrén olykor inséges sirás szól; s bár minden állat természete lángol, ez évszakban a szerelemre lomha, mert a hideg a léleknek keserves. Csak én vagyok szerelmes: édes gondomat nem gyújtja, nem oltja semmiféle változás az időben, asszony adja, ki zsenge az időben. Elbúcsúzott a fák pompája tőlünk, mit életre hívott a Kos hatalma, hogy ékítse a tájat; holt a pázsit, s a gally zöld lombja elbúvik előlünk, díszét csak a babér s fenyőfa tartja, és az örökzöld őrzi bóbitáit; erős, kemény évszak fagya világít, tipor a dermedt réten, hullt virágon, a zúzmarát el nem viseli egy se: ám a szerelmi tüske szivembe tört, és ki nem húzza Ámor, belényugodtam, viselem örökké, akkor is, ha életem tart örökké. Bő víz fut a párolgó csermelyekben, föld gyomrából felszálló gőz telíti a mélyből feszülten előnyomulva; hol szép időben kószálni szerettem, a völgyet és rétet csatak teríti, míg tart a tél, világot ostromolva; a föld szinte fehér zománcba vonva, az állóvíz mind megüvegesedve, míg a hidegség szétterűl a tájon. S az én háboruságom szakadatlan, nem tágitok semerre, nem is kivánok, hisz ha kínom édes, a halál számtalanszor ilyen édes. Dalom, mi lesz velem a változásban, édes tavasz-időben, kikeletben, mikor mindannyi mennyből vágy esőzik, ha már e fagy között is szerelem él bennem, s másutt seholsem? Úgy járok, mint ki már csak puszta márvány, ha egy piciny leánynak szíve márvány.
Versek Pietra asszonyhoz
|