Fiore, Vittore: Messzi Salento (Salento estremo Magyar nyelven)
Salento estremo (Olasz)Venivano al nostro fresco mare, a Leuca, fedeli avventure, ecco sui dorsi dell'onda c'erano secoli alla deriva, uomini secoli per cercare meridiane paure e sulla costa abbandonata fiato e fiato d'altri cieli, d'altre case marine, navi precoci di morte, di silenzi. Di mare in mare uomini prima di noi costruirono una casa, una tomba, nei secoli anche, come sonno dalle paludi, le distrussero, più nessuno sa quanti anni dietro di noi, quando già molti destini erano emersi dagli scogli. Uniamoci contro la morte, amici, lo dicono non uno, ma mille anni nel vasto mare di Leuca. Per sempre l'avrei taciuto se da secoli intorno non avessero invocato le notti. I cespugli, le case fanno questo, fanno freddo nel cuore se pietre e pietre reggono l'aria calda del Salento. Anche le lapidi sono entrate, erano forse storie necessarie, come una giovinezza sfiorita laggiù dentro di noi ai cieli dei paesi senza gridi presso case cretose, quando ognuno in estate da anni ed anni ha un sole negli occhi, s'affila una pianura. Uniamoci, amici, ogni giorno crepita una nuova tomba, i morti riposavano sul cuore compresi i vivi attraverso una sola terra ormai. Chi l'aveva detto? Dove ogni rupe è sola, dove ogni albero è duro silenzio, ogni uomo fuga sulla labbra, uniamoci, amici, è Leuca, in un deserto d'erica, quell'aria.
|
Messzi Salento (Magyar)Eljöttek a kitartó kalandok Leucába, hűvös partjainkhoz, íme a hullámok tajtéka közt is évszázadok sodródtak, utazók, évszázadok a délkörök és szorongások nyomában, s a puszta parton fuvallatok, idegen egek fuvallata, idegen tengeri házak, a korai halál, s a csönd hajói. Mások is jártak előttünk, tengertől tengerig falat ácsoltak és koporsót, s a fénytelen évszázadok, mint mocsárból az álom, felvetődtek, s összetörték a koporsót, a házat. Ki tudja már, mikor volt, mennyi éve, mennyi élet virult ki a sziklafalak közt. Szálljunk szembe a halállal, barátaim, ezt visszhangozza többezer év Leuca széles partjain. Én sem beszéltem volna róla, ha nem kezdtek volna rá szomszéd századok visszhangos éjszakái. A bokrok és a házak kezdik el, megfagyasztják a szívet, amikor Salento izzó levegője még dől a falakból, kövekből. Előttünk a sírkövek is, mint szükséges históriák és mint a szirmafosztott ifjúság, úgy belénk kövesedtek, — s a néma tájak egébe, meszelt házak falaiba, míg évről évre minden nyáron szemek, arcok izzanak, belefut egy lapály. Szálljunk szembe, barátaim, naponta újabb sír zörren, s a közös földhányásokon keresztül a halottak álmukban átkarolják az eleveneket. Ki beszélt erről? Ahol minden szikla magában áll, ahol minden fa hallgató cövek, senki se nyitja szóra száját. Szálljunk szembe, barátaim, hisz Leuca egy hangaszálas puszta éneke.
|