Foscolo, Ugo: A Zacinto

Né piú mai toccherò le sacre sponde

Ove il mio corpo fanciulletto giacque,

Zacinto mia, che te specchi nell'onde

Del greco mar da cui vergine nacque

Venere, e fea quelle isole feconde

Col suo primo sorriso, onde non tacque

Le tue limpide nubi e le tue fronde

L'inclito verso di colui che l'acque

Cantò fatali, ed il diverso esiglio

Per cui bello di fama e di sventura

Baciò la sua petrosa Itaca Ulisse.

Tu non altro che il canto avrai del figlio,

O materna mia terra; a noi prescrisse

Il fato illacrimata sepoltura.

Sosem jutok többé szent partjaidra,

ahol gyermeki testem heverészett,

jó szigetem! Magad csak nézdegéljed

a Jón tenger tükrében, melynek fodra

egykor a szűz Venust világra dobta,

ki ott gazdag szigeteket igézett,

hogy nem is hallgatott róla az ének

annak lantjáról, aki dalba fogta

a nagy kalandot, melyből viharoknak

hőse, Ulysses megszépülve tért meg

s Itháka partját csókolá veszetten —

Te csak dalát kapod majd meg fiadnak,

szülőföldem, jaj, mert megkönnyezetlen

temetést írt nekünk elő a végzet.