Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Foscolo, Ugo: Dei Sepolcri (Duodecim tabulae, dettaglio)

Foscolo, Ugo portréja

Dei Sepolcri (Duodecim tabulae, dettaglio) (Olasz)

All'ombra de' cipressi e dentro l'urne

confortate di pianto è forse il sonno

della morte men duro? Ove piú il Sole

per me alla terra non fecondi questa

bella d'erbe famiglia e d'animali,

e quando vaghe di lusinghe innanzi

a me non danzeran l'ore future,

né da te, dolce amico, udrò piú il verso

e la mesta armonia che lo governa,

né piú nel cor mi parlerà lo spirto

delle vergini Muse e dell'amore,

unico spirto a mia vita raminga,

qual fia ristoro a' dí perduti un sasso

che distingua le mie dalle infinite

ossa che in terra e in mar semina morte?

Vero è ben, Pindemonte! Anche la Speme,

ultima Dea, fugge i sepolcri: e involve

tutte cose l'obblío nella sua notte;

e una forza operosa le affatica

di moto in moto; e l'uomo e le sue tombe

e l'estreme sembianze e le reliquie

della terra e del ciel traveste il tempo.

 

Ma perché pria del tempo a sé il mortale

invidierà l'illusïon che spento

pur lo sofferma al limitar di Dite?

Non vive ei forse anche sotterra, quando

gli sarà muta l'armonia del giorno,

se può destarla con soavi cure

nella mente de' suoi? Celeste è questa

corrispondenza d'amorosi sensi,

celeste dote è negli umani; e spesso

per lei si vive con l'amico estinto

e l'estinto con noi, se pia la terra

che lo raccolse infante e lo nutriva,

nel suo grembo materno ultimo asilo

porgendo, sacre le reliquie renda

dall'insultar de' nembi e dal profano

piede del vulgo, e serbi un sasso il nome,

e di fiori odorata arbore amica

le ceneri di molli ombre consoli.

 

Sol chi non lascia eredità d'affetti

poca gioia ha dell'urna; e se pur mira

dopo l'esequie, errar vede il suo spirto

fra 'l compianto de' templi acherontei,

o ricovrarsi sotto le grandi ale

del perdono d'lddio: ma la sua polve

lascia alle ortiche di deserta gleba

ove né donna innamorata preghi,

né passeggier solingo oda il sospiro

che dal tumulo a noi manda Natura.

 

 

E me che i tempi ed il desio d'onore

fan per diversa gente ir fuggitivo,

me ad evocar gli eroi chiamin le Muse

del mortale pensiero animatrici.

Siedon custodi de' sepolcri, e quando

il tempo con sue fredde ale vi spazza

fin le rovine, le Pimplèe fan lieti

di lor canto i deserti, e l'armonia

vince di mille secoli il silenzio.

Ed oggi nella Troade inseminata

eterno splende a' peregrini un loco,

eterno per la Ninfa a cui fu sposo

Giove, ed a Giove diè Dàrdano figlio,

onde fur Troia e Assàraco e i cinquanta

talami e il regno della giulia gente.

Però che quando Elettra udí la Parca

che lei dalle vitali aure del giorno

chiamava a' cori dell'Eliso, a Giove

mandò il voto supremo: - E se, diceva,

a te fur care le mie chiome e il viso

e le dolci vigilie, e non mi assente

premio miglior la volontà de' fati,

la morta amica almen guarda dal cielo

onde d'Elettra tua resti la fama. -

Cosí orando moriva. E ne gemea

l'Olimpio: e l'immortal capo accennando

piovea dai crini ambrosia su la Ninfa,

e fe' sacro quel corpo e la sua tomba.

Ivi posò Erittonio, e dorme il giusto

cenere d'Ilo; ivi l'iliache donne

sciogliean le chiome, indarno ahi! deprecando

da' lor mariti l'imminente fato;

ivi Cassandra, allor che il Nume in petto

le fea parlar di Troia il dí mortale,

venne; e all'ombre cantò carme amoroso,

e guidava i nepoti, e l'amoroso

apprendeva lamento a' giovinetti.

E dicea sospirando: - Oh se mai d'Argo,

ove al Tidíde e di Läerte al figlio

pascerete i cavalli, a voi permetta

ritorno il cielo, invan la patria vostra

cercherete! Le mura, opra di Febo,

sotto le lor reliquie fumeranno.

Ma i Penati di Troia avranno stanza

in queste tombe; ché de' Numi è dono

servar nelle miserie altero nome.

E voi, palme e cipressi che le nuore

piantan di Priamo, e crescerete ahi presto

di vedovili lagrime innaffiati,

proteggete i miei padri: e chi la scure

asterrà pio dalle devote frondi

men si dorrà di consanguinei lutti,

e santamente toccherà l'altare.

Proteggete i miei padri. Un dí vedrete

mendico un cieco errar sotto le vostre

antichissime ombre, e brancolando

penetrar negli avelli, e abbracciar l'urne,

e interrogarle. Gemeranno gli antri

secreti, e tutta narrerà la tomba

Ilio raso due volte e due risorto

splendidamente su le mute vie

per far piú bello l'ultimo trofeo

ai fatati Pelídi. Il sacro vate,

placando quelle afflitte alme col canto,

i prenci argivi eternerà per quante

abbraccia terre il gran padre Oceàno.

E tu onore di pianti, Ettore, avrai,

ove fia santo e lagrimato il sangue

per la patria versato, e finché il Sole

risplenderà su le sciagure umane.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.classicitaliani.it

„A sírok"-ból (részlet) (Magyar)

A ciprus árnyában s az urna mélyén,

mit elsirattak búsan, tán nem oly zord

a holtak álma, mondd? Ha már a nap nem

nekem termékenyíti itt e földön

az állatok s növények dús családját,

s ha eljövendő óráim se lejtik

előttem csalfa táncukat, barátom,

s nem hallhatom többé szelíd dalod sem

s a zsongító zenét, mely benne lüktet,

ha holt szivem sem ihletik meg újra

a Múzsák s Ámor mámoros sugalma,

kik lelket adtak kósza életemnek,

mily kárpótlást nyújt elveszett időmért

egy kő, mely elválaszt ezernyi csonttól,

miket Halál vet tengerekbe s földbe?

Ó Pindemonte! Árván hagyja sírunk

utolsó Istennőnk, a vak Remény is,

s a feledésnek éje föd be mindent.

Buzgó erő munkál itt s bontja egyre

a dolgokat, s az ember és a sírja,

a végső látszat és mi megmaradt e

világból új s új képet ölt idővel.

 

Mért fossza meg magát a bús halandó

az ábrándoktól, melyek még a holtat

is megtorpantják Disnek küszöbénél?

Nem él-e az még lent a föld alatt is,

hol napjaink harmóniája néma,

ki föltámadhat majd övéi gyöngéd

és aggódó szivében? Égi kegy tán

a szeretetnek ily összhangja, égi

ajándék, kincs az emberekben; igy él

velünk gyakorta holt barátunk,

ha mára föld, mely gyermekül fogadta

és fölnevelte, végül is szelíden

utolsó menhelyként ölét kinálja

és őrzi áldott csontjait, hogy ott már

ne verje zápor, és a csőcselék se

tiporja szét, s nevét is kőre véssék,

és illatos, baráti fának árnya

boruljon rá kegyes vigasztalóként.

 

Ki szeretetet nem hagy itt örökbe,

csak annak bús a sír, s ha nézni tud még

ott lent is, látja kóborolni lelkét

az Acheron sok szörnyü csarnokán át,

vagy Bújni Isten bűnbocsánatának

hatalmas szárnyai alá, de hamván

a puszta rög csalánja nő csak,

hol nem rebeg fohászt szerelmes asszony,

s magányos vándor sem hall: síri sóhajt,

mit onnan küld a Természet mihozzánk.

 

 

És engem, kit galád korom s a hírvágy

sok messzi nép közé űz bujdosóként,

a Múzsák, ó a gondolat-sugallók,

ők hívjanak, hogy hőst idézzek én is.

Mert minden síron Múzsa ül, s ha már az

idő hideg szárnyával elsöpörte

a márványt és a csontokat, dalukkal

a szörnyü pusztaságot ők viditják,

s a néma ezredéveket legyőzik.

Ma is, hogy Trója régen ázva parlag,

a vándoroknak mégis drága hely, hol

Zeus leszállt, s a Nimfát eljegyezte,

ki szülte aztán Dardanust Zeusnak,

s ez által Trója lett és Assaracus,

az ötven nászágy s Julus nemzedéke

S midőn Elektra fölfigyelt a Párka

hívó szavára, s indult már e létből

a víg Elysiumba, így rebegte

Zeus felé imáját: — „Ó, ha kedves

volt arcom s hajzatom neked, s szeretted

az édes virrasztást velem, s ha nem, szánt

ezért a végzet más, nagyobb jutalmat,

akkor te nézz az égből rám, a holtra,

hogy fennmaradjon hírem mindörökké."

Ez volt fohásza, s meghalt. Felnyögött az

Olympus és Zeus fejével intett

ambróziát szórván, reá hajából,

hogy megszentelje holttestét s a sírját.

Ott nyugszik Erichtonius, s alussza

nagy álmát Ilus is ki bölcs s derék volt,

ott sírtak feldúlt. asszonyok hiába,

hogy elhárítsák férjeik veszélyét,

s ott járt Cassandra is, ki Trója végét:

úgy mondta el, miként az ég sugalmát

s az árnyakat szerelmes énekekkel

köszöntve hozta unokáit is, hogy

a bús panaszt már ifjan megtanulják.

S így szólt sóhajtva: Ó ha visszatértek

Argósból egyszer égi engedéllyel,

hol Tydeusnak s Laertes fiának

vad ménesét ti őrzitek, seholsem

lesz akkor már hazátok! Mert a nagy fal,

Phoebusnak műve, romként füstölög majd.

De Trója istenségeit megőrzik

e sírók, mert az ég: akarja, hogy szent

nevünk nyomorban is büszkén ragyogjon.

S ti pálmák, ciprusok, miket Priámus

menyei ültettek s jaj! nőni fogtok

az özvegyek könnyétől nemsokára,

védjétek őseim! S ki durva bárddal

nem sújt ez ájtatos lombokra bőszen,

a gyászt sem érzi úgy övéi vesztén

és tiszta kézzel érinthet meg oltárt.

Védjétek őseim! Mert jön mikor majd

egy koldust láttok itt vakon bolyongni

árnyékotokban, tétován tapintja

ki sírok rejtekét és átölelve

az urnákat, vallatja őket. És a

sok titkos sírüreg majd elmeséli,

mint pusztult Trója; es mint támadott föl

két ízben is, mint épült újra romja,

hogy szebb legyen, ha zsákmányolni jönnek

a Peleusfiak. S az égi vátesz

vigasztalván e lelkeket dalával,

e sok hőst halhatatlanná avatja,

hol földet ér a roppant Oceánus.

És téged is, Hektor, majd megsiratnak

mindenfelé, hol szent a hősi vér, mely

hazáért hullt, s ameddig nap ragyog le

az égből minden földi szenvedésre.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://irc.sunchat.hu/vers/

minimap