Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Gratulálunk! Az Év Fordítója 2020-ban Leslie A. Kery!
Hírek

Giusti, Giuseppe: Sant'Ambrogio

Giusti, Giuseppe portréja

Sant'Ambrogio (Olasz)

Vostra Eccellenza, che mi sta in cagnesco

per que' pochi scherzucci di dozzina,

e mi gabella per anti-tedesco

perché metto le birbe alla berlina,

0 senta il caso avvenuto di fresco

A me che girellando una mattina

càpito in Sant'Ambrogio di Milano,

in quello vecchio, là, fuori di mano.

 

M'era compagno il figlio giovinetto

d'un di que' capi un po' pericolosi,

di quel tal Sandro, autor d'un romanzetto

ove si tratta di Promossi Sposi...

Che fa il nesci, Eccellenza? o non l'ha letto?

Ah, intendo; il suo cervel, Dio lo riposi,

 in tutt'altre faccende affaccendato,

a questa roba è morto e sotterrato.

 

Entro, e ti trovo un pieno di soldati,

di que' soldati settentrionali,

come sarebbe Boemi e Croati,

messi qui nella vigna a far da pali:

difatto se ne stavano impalati,

come sogliono in faccia a' generali,

co' baffi di capecchio e con que' musi,

davanti a Dio, diritti come fusi.

 

Mi tenni indietro, chè, piovuto in mezzo

di quella maramaglia, io non lo nego

d'aver provato un senso di ribrezzo,

che lei non prova in grazia dell'impiego.

Sentiva un'afa, un alito di lezzo;

scusi, Eccellenza, mi parean di sego,

in quella bella casa del Signore,

fin le candele dell'altar maggiore.

 

Ma, in quella che s'appresta il sacerdote

a consacrar la mistica vivanda,

di sùbita dolcezza mi percuote

su, di verso l'altare, un suon di banda.

Dalle trombe di guerra uscian le note

come di voce che si raccomanda,

d'una genteo che gema in duri stenti

e de' perduti beni si rammenti.

 

Era un coro del Verdi; il coro a Dio

Là de' Lombardi miseri, assetati;

quello: "0 Signore, dal tetto natio",

che tanti petti ha scossi e inebriati.

Qui cominciai a non esser più io

e come se que' còsi doventati

fossero gente della nostra gente,

entrai nel branco involontariamente.

 

Che vuol ella, Eccellenza, il pezzo è bello,

poi nostro, e poi suonato come va;

e coll'arte di mezzo, e col cervello

dato all'arte, l'ubbie si buttan là.

Ma, cessato che fu, dentro, bel bello,

lo ritornava a star come la sa;

quand'eccoti, per farmi un altro tiro,

da quelle bocche che parean di ghiro,

 

un cantico tedesco, lento lento

per l'aër sacro a Dio mosse le penne;

era preghiera, e mi parea lamento,

d'un suono grave, flebile, solenne,

tal, che sempre nell'anima lo sento:

e mi stupisco che in quelle cotenne,

in que' fantocci esotici di legno,

potesse l'armonia fino a quel segno.

 

Sentia, nell'inno, la dolcezza amara

de' canti uditi da fanciullo; il core

che da voce domestica gl'impara,

ce li ripete i giorni del dolore:

un pensier mesto della madre cara,

un desiderio di pace e d'amore,

uno sgomento di lontano esilio,

che mi faceva andare in visibilio.

 

E, quando tacque, mi lasciò pensoso

di pensieri più forti e più soavi.

- Costor, - dicea tra me, - re pauroso

degi'italici moti e degli slavi,

strappa a' lor tetti, e qua, senza riposo

schiavi li spinge, per tenerci chiavi;

gli spinge di Croazia e dli Boemme,

come mandre a svernar nelle maremme.

 

A dura vita, a dura disciplina,

muti, derisi, solitari stanno,

strumenti ciechi d'occhiuta rapina,

che lor non tocca e che forse non sanno;

e quest'odio, che mai non avvicina

il popolo lombardo all'alemannoo,

giova a chi regna dividendo, e teme

popoli avversi affratellati 'insieme.

 

Povera gente! lontana da' suoi;

in un paese, qui, che le vuol male,

chi sa, che in fondo all'anima po' poi,

non mandi a quel paese il principale!

Gioco che l'hamo in tasca come noi.

Qui, se non fuggo, abbraccio un caporale,

colla su' brava mazza di nocciòlo,

duro e piantato lì come un piòlo.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.cantoeprego.it

A Szent Ambrus templomban (Magyar)

Eccellenza - bár csöppet sincs inyére,

hogy osztrákokba csíp tucatnyi versem

s gazságaik rímes leleplezése

nem kíméli a tekintélyeket sem -

hallgassa meg, hogy Milánóba érve

az egyik reggel merre tévelyedtem?

Szent Ambrus templomába vitt a lábam,

elfáradtam, mire odataláltam.

 

Egy ifjú volt velem, kinek az apja

egyike a veszélyt rejtő fejeknek,

keresztségben a Sandro nevet kapta

s nagy regényének címe JEGYESEK lett...

Nem hallott róla? Ugyan már! Ne adja

a tudatlant! Vagy talán a kegyelmed

agyában oly sok gond, nagy eszme fészkel,

hogy hívságokra időt nem fecsérel?

 

Beléptem - s benn hadfiakat találtam,

földünkre mind északabbról jutottak,

csehek voltak s horvátok általában,

idehozták őket szőlőkaróknak,

most is - akár dísz-szemlén - katonásan,

hegyes póznák módjára sorakoztak -

Isten házában is glédában állva

szőrös, zord képpel strázsált mindahánya.

 

A háttérben maradtam, mert bevallom:

ha egészen e csordáig megyek föl,

az undortól meg kellett volna halnom -

önt magas posztja megkíméli ettől.

Bűz terhe ült minden könnyű fuvalmon,

és - nézze el nekem, nagyúri rendőr -

azt kellett hinnem: minden faggyuból van

a gyertyáktól az oltárig e dómban.

 

Ám amikor a pap szentelni kezdte

az úrvacsorához szükséges ostyát,

váratlan édesség csendült fülembe:

a lomha csenden banda harsogott át

és harci trombiták hangján bezengte

epekedőn a templom hűs hajóját,

letört népségnek volt e hang a hangja,

amely elvesztett édenét siratja.

 

Az égre szállt a kórus, amit fújtak

a Lombardokból (Verdi operája),

ezt: „Ó, Urunk, érted vágtunk az útnak” -

nemrég e dal keblünk gyújtotta lángra.

Mérgem feledve húzódtam a bús, vad

katonákhoz, velük vegyülni vágyva,

úgy éreztem: sajátjaimra leltem

a kardalunkkal sóvárgó seregben.

 

Nos, kell-e több, uram? Szép volt a dallam

és a miénk! Játszották rendesen,

ahol művészet, fennkölt gondolat van,

elvakult indulat ott nem terem.

Ám végetért a zene - s újra harcban

állott háborgó szívemmel eszem,

midőn - minthogyha csitítani vágyna -

a bakáknak énekre nyílt a szája.

 

Lassan-lassan szállt fel a német ének,

sötéten szállt a fények Istenéhez,

hangot adván tenger keserűségnek:

komor fohász volt, súlyos, ünnepélyes.

És bennem ámulóra vált a lélek:

de szép, hogy ily nemes fájdalmat érez

e sok-sok báb, faragatlan fajankó!

Himnusszá lett ajkukon a panasz-szó,

 

melyben édes-bús emlék derengett fel,

melódia, mely kedves volt a szívnek,

kiskoromban, otthon tanultam egyszer,

borús napokban mindig felderített,

anyám dalolta nékem szeretettel

és énekétől minden halk, szelíd lett -

a régi dallam most is elvarázsol

s már magamat látom száműzve, távol.

 

Elhalt a dal - s én eltünődve álltam,

agyamban hő gondolatok cikáztak:

ezek, szegények, mint mi mindahányan,

szolgái egy tőlünk tartó királynak,

aki miatt itt mindőjük hazátlan

s aki rabokat rabokkal vigyáztat;

áttelelnek nálunk a cseh, a horvát

bakák, akár a Maremmán a csordák.

 

Nélkülözve, vaskemény fegyelemben

állomásoznak, gúnyt, bojkottot állva,

vakon szolgálnak s nem vetnek ügyet sem

az őket is kijátszó praktikákra,

a lombard s német közti gyűlöletben

önnön valós javát egyik se látja,

csupán azét, ki népeket megosztva

uralkodik, mert így szilárd a trónja.

 

Hazavágyó, szerencsétlen bakák,

megvetve, árván tengődtök minálunk,

éltetve népeink legfőbb urát,

kit lelkünk mélyén mind pokolra szánunk!

De menni kell. Nem maradok tovább,

mert szívem űz végül velem csunyán gúnyt

s megölelek egy mogyorófa-bottal

strázsáló nyársatnyelt káplárt bizonnyal!



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://mek.oszk.hu

minimap