Gozzano, Guido: Totò Merùmeni (Totò Merùmeni Magyar nyelven)

I.

Col suo giardino incolto, le sale vaste, i bei

balconi secentisti guarniti di verzura,

la villa sembra tolta da certi versi miei,

sembra la villa-tipo, del Libro di Lettura...

 

Pensa migliori giorni la villa triste, pensa

gaie brigate sotto gli alberi centenari,

banchetti illustri nella sala da pranzo immensa

e danze nel salone spoglio da gli antiquari.

 

Ma dove in altri tempi giungeva Casa Ansaldo,

Casa Rattazzi, Casa d'Azeglio, Casa Oddone,

s'arresta un'automobile fremendo e sobbalzando,

villosi forestieri picchiano la gorgòne.

 

S'ode un latrato e un passo, si schiude cautamente

la porta... In quel silenzio di chiostro e di caserma

vive Totò Merùmeni con una madre inferma,

una prozia canuta ed uno zio demente.

 

II.

Totò ha venticinque anni, tempra sdegnosa,

molta cultura e gusto in opere d'inchiostro,

scarso cervello, scarsa morale, spaventosa

chiaroveggenza: è il vero figlio del tempo nostro.

 

Non ricco, giunta l'ora di Ťvender paroletteť

(il suo Petrarca!...) e farsi baratto o gazzettiere,

Totò scelse l'esilio. E in libertà riflette

ai suoi trascorsi che sarà bello tacere.

 

Non è cattivo. Manda soccorso di danaro

al povero, all'amico un cesto di primizie;

non è cattivo. A lui ricorre lo scolaro

pel tema, l'emigrante per le commendatizie.

 

Gelido, consapevole di sé e dei suoi torti,

non è cattivo. È il buono che derideva il Nietzsche

"...in verità derido l'inetto che si dice

buono, perché non ha l'ugne abbastanza forti..."

 

Dopo lo studio grave, scende in giardino, gioca

coi suoi dolci compagni sull'erba che l'invita;

i suoi compagni sono: una ghiandaia rôca,

un micio, una bertuccia che ha nome Makakita...

 

III.

La Vita si ritolse tutte le sue promesse.

Egli sognò per anni l'Amore che non venne,

sognò pel suo martirio attrici e principesse

ed oggi ha per amante la cuoca diciottenne.

 

Quando la casa dorme, la giovinetta scalza,

fresca come una prugna al gelo mattutino,

giunge nella sua stanza, lo bacia in bocca, balza

su lui che la possiede, beato e resupino...

 

IV.

Totò non può sentire. Un lento male indomo

inaridì le fonti prime del sentimento;

l'analisi e il sofisma fecero di quest'uomo

ciò che le fiamme fanno d'un edificio al vento.

 

Ma come le ruine che già seppero il fuoco

esprimono i giaggioli dai bei vividi fiori,

quell'anima riarsa esprime a poco a poco

una fiorita d'esili versi consolatori...

 

V.

Così Totò Merùmeni, dopo tristi vicende,

quasi è felice. Alterna l'indagine e la rima.

Chiuso in se stesso, medita, s'accresce, esplora, intende

la vita dello Spirito che non intese prima.

 

Perché la voce è poca, e l'arte prediletta

immensa, perché il Tempo - mentre ch'io parlo! - va,

Totò opra in disparte, sorride, e meglio aspetta.

E vive. Un giorno è nato. Un giorno morirà.

I.

Háromszázéves erkély salátákkal övezve,

tág termek s kint a kertben gyom nő csak szanaszéjjel

e villát verseimből tették talán e helyre,

olvasókönyvbe illő szabvány-villát idéz fel.

 

Búsan a jobb napokra emlékszik, százados fák

alá tarkán sereglő vidám kompániára, -

bálokra a szalonban (kufárok kirabolták),

s a roppant ebédlőben a hires lakomákra.

 

De ahol rég Anzaldók s Rattazzik sora jött be,

s Azagliók és Oddonék hintói kanyarogtak,

most egy gépkocsi áll meg zökkenve és zötyögve;

a gorgó-főn borostás idegen nép kopogtat.

 

Ugatás hangja, léptek, s az ajtó zajt se csapva

kinyílik. ... e kolostor- s kaszárnya-csöndbe zárva

él Totò Merùmeni valamint beteg anyja,

ősz dédnagynénikéje és őrült bácsikája.

 

II.

Totò huszonöt éves, gőgös, rátarti kezdő,

nagyon kulturált ifjú, kit írott mű nem untat,

kevés erkölcs, kevés ész, borzasztó és ijesztő

éleslátás: valódi gyermeke ő korunknak.

 

Nem gazdag – itt a perc, hogy „szavacskáit eladja"

(jaj, Petrarcája... !), s csaljon vagy firkász-módra éljen –

száműzetésbe megy hát, s szabadon veti latra

botlásait, melyekről bölcsebb lesz nem beszélnem.

 

De nem rossz ő. Örül, ha pénzt adhat a szegénynek,

s egy jókora kosárral primőrt küld barátjának.

Nem rossz ő. A diákok témákat tőle kérnek,

s az emigráns-hadaknak szívélyes ajánlást ad.

 

Hideg, tudja hibáit, s azt is, hogy mit akarna,

él benne az a jó, mit Nietzsche kedveltetett meg:

"... bizony a tehetetlent, amit jónak neveznek,

kicsúfolom, mivel nem elég erős a karma."

 

Ha már a tanulásban elfáradt, lent a kertben

a társaival játszik – a friss fű vonzza, hívja;

társasága egy szajkó, rekedt és telhetetlen,

egy kandúr s egy majom, kit így hívnak: Makakíta...

 

III.

Bármit ígért az Élet, visszaragadta tőle,

esztendőkig hiába álmodta a Szerelmet,

színész- és hercegnőkről álmodott meggyötörve,

s most egy tizennyolcéves kis szakácsnőt szeretget.

 

Midőn alszik a háznép, mezítláb jő a lányka

– friss mint szilva a reggel fagyában – s már siet be

Totòhoz, megcsókolja, ráugrik, s birtokába

így veszi őt az ifjú boldogan s hanyattfekve.

 

IV.

Érzés már nincs Totòban. Egy lassú kór hatalma

az érzés ős-forrását kiszikkasztotta régen.

Az analízistől s a szofizmától olyan ma,

mint építmény, melyet vad lángok falnak a szélben.

 

De ahogy tűz után a romok is tündökölnek

elevenen és szépen, kardliliom-alakban,

ez a kiégett lélek vigasztaló és könnyed

versek virágfüzérét alakítgatja lassan.

 

V.

így Totò Merùmeni, bármilyen bánat éri,

csaknem boldog; hol versel, hol tudományba mélyed.

Zárkózottan gyarapszik, töpreng, kutat, s megérti

a szellem életét is, amit hajdan nem értett.

 

Mert hangja oly kicsiny s oly határtalan a drága

művészet s – míg beszélek! – a gyors idő se lebzsel,

ő munkál a magányban, mosolyog jobbra várva,

és él. Született egykor. És meg fog halni egyszer.