Leopardi, Giacomo: A tavaszhoz (Alla Primavera Magyar nyelven)

Perchè i celesti danni

Ristori il sole, e perchè l'aure inferme

Zefiro avvivi, onde fugata e sparta

Delle nubi la grave ombra s'avvalla;

Credano il petto inerme

Gli augelli al vento, e la diurna luce

Novo d'amor desio, nova speranza

Ne' penetrati boschi e fra le sciolte

Pruine induca alle commosse belve;

Forse alle stanche e nel dolor sepolte

Umane menti riede

La bella età, cui la sciagura e l'atra

Face del ver consunse

Innanzi tempo? Ottenebrati e spenti

Di febo i raggi al misero non sono

In sempiterno? ed anco,

Primavera odorata, inspiri e tenti

Questo gelido cor, questo ch'amara

Nel fior degli anni suoi vecchiezza impara?

Vivi tu, vivi, o santa

Natura? vivi e il dissueto orecchio

Della materna voce il suono accoglie?

Già di candide ninfe i rivi albergo,

Placido albergo e specchio

Furo i liquidi fonti. Arcane danze

D'immortal piede i ruinosi gioghi

Scossero e l'ardue selve (oggi romito

Nido de' venti): e il pastorel ch'all'ombre

Meridiane incerte ed al fiorito

Margo adducea de' fiumi

Le sitibonde agnelle, arguto carme

Sonar d'agresti Pani

Udì lungo le ripe; e tremar l'onda

Vide, e stupì, che non palese al guardo

La faretrata Diva,

Scendea ne' caldi flutti, e dall'immonda

Polve tergea della sanguigna caccia

Il niveo lato e le verginee braccia.

Vissero i fiori e l'erbe,

Vissero i boschi un dì. Conscie le molli

Aure, le nubi e la titania lampa

Fur dell'umana gente, allor che ignuda

Te per le piagge e i colli,

Ciprigna luce, alla deserta notte

Con gli occhi intenti il viator seguendo,

Te compagna alla via, te de' mortali

Pensosa immaginò. Che se gl'impuri

Cittadini consorzi e le fatali

Ire fuggendo e l'onte,

Gl'ispidi tronchi al petto altri nell'ime

Selve remoto accolse,

Viva fiamma agitar l'esangui vene,

Spirar le foglie, e palpitar segreta

Nel doloroso amplesso

Dafne o la mesta Filli, o di Climene

Pianger credè la sconsolata prole

Quel che sommerse in Eridano il sole.

Nè dell'umano affanno,

Rigide balze, i luttuosi accenti

Voi negletti ferìr mentre le vostre

Paurose latebre Eco solinga,

Non vano error de' venti,

Ma di ninfa abitò misero spirto,

Cui grave amor, cui duro fato escluse

Delle tenere membra. Ella per grotte,

Per nudi scogli e desolati alberghi,

Le non ignote ambasce e l'alte e rotte

Nostre querele al curvo

Etra insegnava. E te d'umani eventi

Disse la fama esperto,

Musico augel che tra chiomato bosco

Or vieni il rinascente anno cantando,

E lamentar nell'alto

Ozio de' campi, all'aer muto e fosco,

Antichi danni e scellerato scorno,

E d'ira e di pietà pallido il giorno.

Ma non cognato al nostro

Il gener tuo; quelle tue varie note

Dolor non forma, e te di colpa ignudo,

Men caro assai la bruna valle asconde

Ahi ahi, poscia che vote

Son le stanze d'Olimpo, e cieco il tuono

Per l'atre nubi e le montagne errando,

Gl'iniqui petti e gl'innocenti a paro

In freddo orror dissolve; e poi ch'estrano

Il suol nativo, e di sua prole ignaro

Le meste anime educa;

Tu le cure infelici e i fati indegni

Tu de' mortali ascolta,

Vaga natura, e la favilla antica

Rendi allo spirto mio; se tu pur vivi,

E se de' nostri affanni

Cosa veruna in ciel, se nell'aprica

Terra s'alberga o nell'equoreo seno,

Pietosa no, ma spettatrice almeno.

A napon égi sebtől

gyógyul a föld, s nyugati szélben éled

a levegő, menekül szerteszórva

és oszlik a fellegek súlyos árnya;

csupasz mellét a szélnek

kitárja a madár, és áthatolva

az ágakon, már új reménykedést olt

a nappali fény s új szerelmi vágyat

az olvadt dérben moccanó vadakba.

Tán a gyötrődni teremtett, a fáradt

szívekbe visszatér még

a szép kor, mit a sors és zord valónak

fáklyája fölemésztett

idő előtt? Nem örökre fakultak

és nem hamvadtak ki a szenvedőnek

Phöbus fényei? Inkább

becéznéd, átjárnád, tavaszi illat,

a dermedt szívet, amely ifjukorban

virul, s már tanul öregedni zordan?

Élsz, szent természet, élsz még

vajon? Élsz még és most csak anyanyelved

csendül hangodtól elszokott fülünkbe?

A szűz nimfák rég halk rejtekre leltek,

rejtekre s fénytükörre

patakparton, forrásnál. Halhatatlan

láb verte föl a romfödte hegyormot,

titkos tánc a széles vadont, ma árva

fészke a szélnek. S a pásztor virágos

parthoz vezetve, tűnő déli árnyba,

szomjúhozó nyáját, hallotta éles

sípját mezei Pánnak

a patak mentén, s meglátta gyürűzni

felszínét, s álmélkodott: láthatatlan

az Istennő, a puzdrás

a langyos habokba meríti szűzi

karját, hószínű combját, hogy lemossák

a vérengző vadászat szörnyű. mocskát.

Hajdan élt a virág, s fű,

élt a rengeteg. És a gyönge szellő,

a felleg tudott s a titáni lámpás

az emberi nemzetről. Nádon-éren,

sivatag éjbe lejtő

útján, Venusnak pucér fénye téged

figyelmesén kisért tekintetével

és útitársának képzelt a vándor,

halandók védnökének. Aki baljós

harag elől, elaljasult hónából

menekült szégyenében

tövisek csonkja a sűrű vadonban

melle husába törvén,

kivérzett ere lángját élni vélte,

s ha sóhajtott a fa, azt hitte, titkon

remeg vad ölelésben

Daphné, a bús Phyllis vagy sír Climéne,

szerencsétlen fiáért nem csitulva,

ki a napról hullt az Eridanusba.

Goromba sziklaszálak,

gyászos jajára emberi panasznak

lestetek éberen, mikor riasztó

odúitokban Echo, a magános

– még nem csalóka hang csak –

nimfa-testben lakott, az árva lélek;

kit szenvedély s zordon fátum kitiltott

gyöngéd alakjából. Később a szirtek,

üres barlangok, csupasz vízmosások,

mivé görbedt, tudott félelmeinket

s keservünket az égnek

hirdették szaggatottan. Földi sorsnak,

mint a hír tartja, voltál ismerője,

szárnyas zenész, s borús, halk légbe kelve

köszöntötted mély nyugalmú mezőkön

és a bozontos erdőn

az újjáéledt évet énekelve, –

sirattad egy átkos nap régi vétkét,

melyet.: a harag sápasztott s a részvét.

A te fajod azonban a miénknek

nem rokona: a te gazdag dalodnak

szülője nem kin volt, – a völgy homálya

téged, bűntelen, elrejt szeretetlen.

Oh, jaj, mert elhagyottak

Olympus termei, és vakon ődöng

a mennydörgés sötét felhőben, ormon,

eltöltve egyként jeges rémülettel

gonoszt s ártatlant, s mert a föld, szülőnk is

sarjához mostoha s bús lelkeket már

öntudatlan nevel fel;

szép természet, szerencsétlen halandók

méltatlan gondu sorsát

hallgasd meg, és szivemben gyújtsd meg ismét:

a régi lángot, – ha csakugyan élnél,

s ha van gyötrelmeinknek

visszhangja fenn, és ha lény rejtezik még

a fényes földön, keblén óceánnak,

ki ránk tekintsen, ha már úgyse szánhat.