Canto notturno di un pastore errante dell'Asia (Olasz)
Che fai tu, luna, in ciel? dimmi, che fai,
silenziosa luna?
Sorgi la sera, e vai,
contemplando i deserti; indi ti posi.
Ancor non sei tu paga
di riandare i sempiterni calli?
Ancor non prendi a schivo, ancor sei vaga
di mirar queste valli?
Somiglia alla tua vita
la vita del pastore.
Sorge in sul primo albore
move la greggia oltre pel campo, e vede
greggi, fontane ed erbe;
poi stanco si riposa in su la sera:
altro mai non ispera.
Dimmi, o luna: a che vale
al pastor la sua vita,
la vostra vita a voi? dimmi: ove tende
questo vagar mio breve,
il tuo corso immortale?
Vecchierel bianco, infermo,
mezzo vestito e scalzo,
con gravissimo fascio in su le spalle,
per montagna e per valle,
per sassi acuti, ed alta rena, e fratte,
al vento, alla tempesta, e quando avvampa
l'ora, e quando poi gela,
corre via, corre, anela,
varca torrenti e stagni,
cade, risorge, e piú e piú s'affretta,
senza posa o ristoro,
lacero, sanguinoso; infin ch'arriva
colà dove la via
e dove il tanto affaticar fu vòlto:
abisso orrido, immenso,
ov'ei precipitando, il tutto obblia.
Vergine luna, tale
è la vita mortale.
Nasce l'uomo a fatica,
ed è rischio di morte il nascimento.
Prova pena e tormento
per prima cosa; e in sul principio stesso
la madre e il genitore
il prende a consolar dell'esser nato.
Poi che crescendo viene,
l'uno e l'altro il sostiene, e via pur sempre
con atti e con parole
studiasi fargli core,
e consolarlo dell'umano stato:
altro ufficio piú grato
non si fa da parenti alla lor prole.
Ma perché dare al sole,
perché reggere in vita
chi poi di quella consolar convenga?
Se la vita è sventura,
perché da noi si dura?
Intatta luna, tale
è lo stato mortale.
Ma tu mortal non sei,
e forse del mio dir poco ti cale.
Pur tu, solinga, eterna peregrina,
che sí pensosa sei, tu forse intendi,
questo viver terreno,
il patir nostro, il sospirar, che sia;
che sia questo morir, questo supremo
scolorar del sembiante,
e perir dalla terra, e venir meno
ad ogni usata, amante compagnia.
E tu certo comprendi
il perché delle cose, e vedi il frutto
del mattin, della sera,
del tacito, infinito andar del tempo.
Tu sai, tu certo, a qual suo dolce amore
rida la primavera,
a chi giovi l'ardore, e che procacci
il verno co' suoi ghiacci.
Mille cose sai tu, mille discopri,
che son celate al semplice pastore.
spesso quand'io ti miro
star cosí muta in sul deserto piano,
che, in suo giro lontano, al ciel confina;
ovver con la mia greggia
seguirmi viaggiando a mano a mano;
e quando miro in cielo arder le stelle;
dico fra me pensando:
a che tante facelle?
che fa l'aria infinita, e quel profondo
infinito seren? che vuol dir questa
solitudine immensa? ed io che sono?
Cosí meco ragiono: e della stanza
smisurata e superba,
e dell'innumerabile famiglia;
poi di tanto adoprar, di tanti moti
d'ogni celeste, ogni terrena cosa,
girando senza posa,
per tornar sempre là donde son mosse;
uso alcuno, alcun frutto
indovinar non so. Ma tu per certo,
giovinetta immortal, conosci il tutto.
Questo io conosco e sento,
che degli eterni giri,
che dell'esser mio frale,
qualche bene o contento
avrà fors'altri; a me la vita è male.
O greggia mia che posi, oh te beata,
che la miseria tua, credo, non sai!
Quanta invidia ti porto!
Non sol perché d'affanno
quasi libera vai;
ch'ogni stento, ogni danno,
ogni estremo timor subito scordi;
ma piú perché giammai tedio non provi.
Quando tu siedi all'ombra, sovra l'erbe,
tu se' queta e contenta;
e gran parte dell'anno
senza noia consumi in quello stato.
Ed io pur seggo sovra l'erbe, all'ombra,
e un fastidio m'ingombra
la mente, ed uno spron quasi mi punge
sí che, sedendo, piú che mai son lunge
da trovar pace o loco.
E pur nulla non bramo,
e non ho fino a qui cagion di pianto.
Quel che tu goda o quanto,
non so già dir; ma fortunata sei.
Ed io godo ancor poco,
o greggia mia, né di ciò sol mi lagno.
se tu parlar sapessi, io chiederei:
- Dimmi: perché giacendo
a bell'agio, ozioso,
s'appaga ogni animale;
me, s'io giaccio in riposo, il tedio assale? -
Forse s'avess'io l'ale
da volar su le nubi,
e noverar le stelle ad una ad una,
o come il tuono errar di giogo in giogo,
piú felice sarei, dolce mia greggia,
piú felice sarei, candida luna.
O forse erra dal vero,
mirando all'altrui sorte, il mio pensiero:
forse in qual forma, in quale
stato che sia, dentro covile o cuna,
è funesto a chi nasce il dí natale. Feltöltő | P. T. |
Az idézet forrása | http://spazioinwind.libero.it |
|
Ázsiai nomád pásztor éji dala (Magyar)
Miért lengsz, hold, mondd, miért lengsz az égen,
te hallgatag hold?
Fölkelsz és szállsz az éjben,
puszták fölött tűnődöl, majd lenyugszol.
S kezded elölről utadat, – te fáradt
sohsem vagy az örökös utazástól?
Nem undorít a látvány, ezt a tájat
csodálni újra vágyol?
A pásztor útja, sorsa
oly rokon a tiéddel;
virradat idején kel,
a rétre hajtja nyáját, társalogva
nyájjal, fűvel, patakkal. Elcsigázva
dől este fekhelyére,
jobb sorsra nincs reménye.
Mondd nekem, hold, mit érhet
a pásztornak a sorsa,
és mit ér a tiéd? Merre visz engem
arasznyi vándorútam,
s az égi pálya téged?
Törődött, deres ember,
rongyosan és mezítláb,
a vállán súlyos batyu, lábal
hegyen és völgyön által,
bozótban, sziklán, sivatagban,
szélben, viharban, fut, mikor a déli
nap perzsel, fut, mikor fagy,
zihál már és bolyong csak
lápon át, vízesésen,
leroskad, fölkel s rohan ismét
nem pihen, fől se frissül,
s megérkezik tépetten, vérben úszva,
hova sodorta útja,
s hol várja őt a hosszú hajsza célja:
mély szakadék, riasztó,
s beléhullván, lesz feledése kútja.
Lásd, szűz hold, ilyen élet
jut az emberiségnek.
Születtünk küszködésre:
anyjára hoz halálos veszedelmet,
magának kínt a gyermek
első jajától, és úgy kezdi létét,
hogy szülőanyja, apja
sajnálja őt, mert a világba lépett.
És ahogy a gyerek nő,
úgy óvja mind a kettő, szóra, tettre
buzgó példát mutatnak,
hogy erőre kapatva
neki majd könnyebb lehessen az élet.
Szülő a gyermekének
más hasznos útravalót úgysem adhat.
Mért kell adni a napnak,
s marasztalni a földön,
kiben a vigasz tartja csak a lelket?
És ha élni csapás így,
mért tart ilyen sokáig?
Tiszta hold, ennyit érhet
halandónak az élet.
De te nem vagy halandó,
s nem érdekel tán egy szavam se téged.
Mégis te, örök, magános bolyongó,
ki mélyen elborongsz fönn, földi sorsunk,
sóhajunk, szenvedésünk
talán könnyebben megérted, meg azt is,
micsoda a halál, mi is a földi
kép végső sápadása,
és mit jelent utolszor visszanéznünk
a mindennapi, drága útitársra?
Te biztosan megérted
okát mindennek: minek érik esték
és reggelek gyümölcse
a hallgatagon rohanó időben.
Tudod, biztos tudod, édes szerelmet
kiben keltett a május,
a hév nap kit melenget, s a jeges tél
gyönyörére ki eszmél?
Az élet ezer titkaiba láttál, –
de a szegény pásztor mit sejt belőle?
Elnézlek és beh gyakran,
mikor a csöndes sík fölött lebegsz te,
mely eget ér a messze szemhatáron,
s kitartóan kisérsz, míg
én útam rovom, a nyájat terelve.
És fölpillantva a csillagvilágra,
eltöprengek magamban:
mért ég fenn annyi fáklya?
Az ég mért végtelen? S miért e roppant
terek nyugalma? És minek hatalmas
magánosságuk? S mért élünk, mivégre?
Magamban így beszélve óriási,
mérhetetlen tanyánkról,
és a népes családról,
elgondolom, szünetlenül, előttem
mennyi erő tolong, forr, s földi, égi
pályáját egyre méri,
hogy visszatérjen oda, honnan indult.
Ám értelmét tudatlan
elmém nem fogja föl. Titkát azonban
te biztos ismered, szűz halhatatlan.
Csak annyit tudok, érzek:
az örök vándorúton,
törékeny életemben
más élvezi a létet,
és más örvend, — az én sorsom kegyetlen.
Ha lepihensz, mily boldog vagy te, nyájam,
nem sejted hitvány sorsodat, tudom jól.
Mennyire irigyellek!
Nem azt, hogy a határba
csellengsz szabadon olykor,
nem azt, hogy búra, kárra,
nem is emlékszel halálfélelemre,
csak azt, hogy unalomról mit se tudhatsz,
midőn árnyékba heverve, a fűben
fekszel elégedetten.
Vigabbat nem kivánva,
töltöd el javát a tünékeny évnek.
Lásd, én is az árnyas gyepre hevertem,
de elborítja lelkem
a fásultság, sarkantyúz szakadatlan,
lenyughatom: tőlem mind távolabb van
a nyugalom s a béke.
Pedig semmit se vágyom,
s okom nincs rá, hogy szemem telve könnyel.
Nem is tudom, mi tölt el
derűvel, de magad boldognak érzed.
Az öröm töredéke
jutott nekem, s lásd, nyájam, nem panaszlom,
de kérdezném, ha értenél beszédet:
„Mondd csak nekem, heverve
kövér rétjére, nyugton
mért boldog minden állat?
Rám, ha nyugszom, a lét unalma támad."
Ha a sors adna szárnyat
a fellegekbe szökni,
a csillagokat venném számba sorban,
s mint a mennydörgés, bércről bércre szállnék, –
boldog lennék talán, én drága nyáj am,
boldog lennék talán, én tiszta holdam."
Tán más sorsán merengvén,
az igazságot elhibázta elmém:
bármi test, bármi lélek
jut neki tán, s bölcsőben vagy akolban,
az újszülöttnek csak gyászt hoz az élet.
Feltöltő | P. T. |
Az idézet forrása | http://irc.sunchat.hu/vers/ |
|