Leopardi, Giacomo: Árvamadár (Il passero solitario Magyar nyelven)

D’in su la vetta della torre antica,
Passero solitario, alla campagna
Cantando vai finchè non more il giorno;
Ed erra l’armonia per questa valle.
Primavera dintorno
Brilla nell’aria, e per li campi esulta,
Sì ch’a mirarla intenerisce il core.
Odi greggi belar, muggire armenti;
Gli altri augelli contenti, a gara insieme
Per lo libero ciel fan mille giri,
Pur festeggiando il lor tempo migliore;
Tu pensoso in disparte il tutto miri;
Non compagni, non voli,
Non ti cal d’allegria, schivi gli spassi;
Canti, e così trapassi
Dell’anno e di tua vita il più bel fiore.
Oimè, quanto somiglia
Al tuo costume il mio! Sollazzo e riso,
Della novella età dolce famiglia,
E te german di giovinezza, amore,
Sospiro acerbo de’ provetti giorni,
Non curo, io non so come; anzi da loro
Quasi fuggo lontano;
Quasi romito, e strano
Al mio loco natio,
Passo del viver mio la primavera.
Questo giorno ch’omai cede alla sera,
Festeggiar si costuma al nostro borgo.
Odi per lo sereno un suon di squilla,
Odi spesso un tonar di ferree canne,
Che rimbomba lontan di villa in villa.
Tutta vestita a festa
La gioventù del loco
Lascia le case, e per le vie si spande;
E mira ed è mirata, e in cor s’allegra.
Io solitario in questa
Rimota parte alla campagna uscendo,
Ogni diletto e gioco
Indugio in altro tempo: e intanto il guardo
Steso nell’aria aprica
Mi fere il Sol che tra lontani monti,
Dopo il giorno sereno,
Cadendo si dilegua, e par che dica
Che la beata gioventù vien meno.
Tu, solingo augellin, venuto a sera
Del viver che daranno a te le stelle,
Certo del tuo costume
Non ti dorrai; che di natura è frutto
Ogni vostra vaghezza.
A me, se di vecchiezza
La detestata soglia
Evitar non impetro,
Quando muti questi occhi all’altrui core,
E lor fia voto il mondo, ed il dì futuro
Del dì presente più noioso e tetro,
Che parrà di tal voglia?
Che di quest’anni miei? che di me stesso?
Ahi pentirommi, e spesso,
Ma sconsolato, volgerommi indietro.

Az ó-torony csúcsáról a mezőkre
le-leröppensz, fütyülve szakadatlan,
árvamadár, míg be nem áll az este.
Az édes ének száll végig a völgyön,
a tavasz fénye csattan
szét a derűs mezőn, a levegőben,
s látványától míg a szív is megenyhül.
Béget a nyáj, és hallod, bőg a csorda,
és zsivajogva száz madár cikázik
víg versenyt most a megújult időnek
ujjongva, a szabad égen keresztül, –
te félreállsz, s tűnődve nézed őket.
Se szárnyalás, se társak,
nem kell öröm se, te mulatni félszeg, –
csak dalolsz, és az élet,
a nagy év közben elszórja virágod.
Jaj, sorsom a tiédre
fájón hasonlít! Tréfa és vidámság
és szerelem, te ifjuság fivére,
a kikelettel hűséges barátok,
nem kelletek, – tőletek, nem tudom, mért,
csak messze menekednék.
Itthon is idegenként,
remete módra töltöm
életemet és közben tavaszom száll.
Ez a nap, mely az estébe hajol már,
az ünnep napja itt a mi falunkban.
Most a csöndben harangok szava kondul,
most hosszú puskaropogás gurul szét,
és a visszhang megdöndül a falun túl.
Ünneplő viseletben
a házakból kiárad
a fiatalság, s már nyüzsög az utca,
és néz és nézik, csak úgy ver a szívük.
Én itt letelepedtem
a mezőnek egy magános zugában;
játéknak, mulatásnak
órája máskorra marad: a fényes
levegőbe merengek,
s rám süt a nap a távoli hegyek közt
hanyatlóban, s az árnnyal
versengve mintha mondaná ez egyet:
„Lásd, boldog ifjúságod tovaszárnyal."
Te, árvamadár, ha életed estje
eljön, amint ez csillagok parancsa,
biztos egyszer se bánod,
ahogy éltél, hisz benned minden érzés
a természet gyümölcse.
Ha napjaim betöltve
a gyűlöletes aggkor
küszöbéig elérek,
s nincs már szememnek más szívhez beszéde,
mert a világ üres, és a jelennél
a jövőnek csak még sűrűbb borúja,
hogy nézek vissza akkor
önmagamra, az eltűnt ifjuságra?
Majd gyakran szánva-bánva,
vigasztalan bár, fordulok a múltba.