Leopardi, Giacomo: Il sabato del villaggio

La donzelletta vien dalla campagna
in sul calar del sole,
col suo fascio dell'erba; e reca in mano
un mazzolin di rose e viole,
onde, siccome suole, ornare ella si appresta
dimani, al dí di festa, il petto e il crine.
Siede con le vicine
su la scala a filar la vecchierella,
incontro là dove si perde il giorno;
e novellando vien del suo buon tempo,
quando ai dí della festa ella si ornava,
ed ancor sana e snella
solea danzar la sera intra di quei
ch'ebbe compagni nell'età piú bella.
Già tutta l'aria imbruna,
torna azzurro il sereno, e tornan l'ombre
giú da' colli e da' tetti,
al biancheggiar della recente luna.
Or la squilla dà segno
della festa che viene;
ed a quel suon diresti
che il cor si riconforta.
I fanciulli gridando
su la piazzuola in frotta,
e qua e là saltando,
fanno un lieto romore;
e intanto riede alla sua parca mensa,
fischiando, il zappatore,
e seco pensa al dí del suo riposo.
Poi quando intorno è spenta ogni altra face,
e tutto l'altro tace,
odi il martel picchiare, odi la sega
del legnaiuol, che veglia
nella chiusa bottega alla lucerna,
e s'affretta, e s'adopra
di fornir l'opra anzi al chiarir dell'alba.
Questo di sette è il più gradito giorno,
pien di speme e di gioia:
diman tristezza e noia
recheran l'ore, ed al travaglio usato
ciascuno in suo pensier farà ritorno.
Garzoncello scherzoso,
cotesta età fiorita
è come un giorno d'allegrezza pieno,
giorno chiaro, sereno,
che precorre alla festa di tua vita.
Godi, fanciullo mio; stato soave,
stagion lieta è cotesta.
Altro dirti non vo'; ma la tua festa
ch'anco tardi a venir non ti sia grave.

Menyecske tér most vissza a mezőről,
a nap aranyba vonja,
szénacsomó a hátán és kezében
frissen szedett csokor, ibolya, rózsa,
hogy szokásnak adózva, fürtjeit, keblét csinosítsa,
ahogy kivánja a másnapi ünnep.
Szomszédok települnek
a lépcsőre, és fonni kezd a néne.
Ott hanyatlik le a nap vele szemközt.
És szóra fakad régi, jó időkről,
amikor még ép testtel és serényen
ő készült ünnepére,
mikor még táncra perdült este azzal,
ki leggyönyörűbb éveit kisérte.
Leszáll a barna alkony,
tágas az ég derűje, s a kelő hold
fényén megnyúlnak újra
az árnyékok a háztetőn s a dombon.
Most jelt ad a közelgő
ünnepre a harangszó,
s gyorsabban ver a hangra
úgy érzed, még a szív is.
Gyerekek zsivajogva
szanaszét hancuroznak,
zsibong a piacocska,
csupa vígság e lárma.
És hazatér a kapás fütyörészve
a szűkös vacsorára,
s magában vágyva-vár a pihenőre.
Midőn a fáklyák fénye mind kialszik,
s egyetlen nesz se hallszik,
hallod, kalapács koppan, sír a fűrész
az asztalosnál, aki virraszt
a műhely magányában, mécsvilágnál
a fát vésve, gyalulva,
hogy kész legyen a munka pirkadatra.
Ez a legkedvesebb napja a hétnek,
boldogan múlik, víg-szorongva,
dc unalom, bánat sodorja
az órákat már holnap, s gondolatban
ki-ki heti gondjára visszaréved.
Tréfáskedvű fiucska,
bimbózó korod, ez a korszak
olyan, mint egy elröppenő, vidám nap,
napja derűnek, tisztaságnak,
és előtte fut az ünnepnapoknak.
Vigadj, én gyermekem. Kegyes e percben
az ifjúság hozzád, a zsenge.
Mást nem mondok neked. Csak az a messze
ünnep majd hozzád ne legyen kegyetlen.