Leopardi, Giacomo: Egy szépasszony képmására melyet síremlékére véstek (Sopra il ritratto di una bella donna Magyar nyelven)

Tal fosti: or qui sotterra

Polve e scheletro sei. Su l’ossa e il fango

Immobilmente collocato invano,

Muto, mirando dell’etadi il volo,

Sta, di memoria solo

E di dolor custode, il simulacro

Della scorsa beltà. Quel dolce sguardo,

Che tremar fe’, se, come or sembra, immoto

In altrui s’affisò; quel labbro, ond’alto

Par, come d’urna piena,

Traboccare il piacer; quel collo, cinto

Già di desio; quell’amorosa mano,

Che spesso, ove fu porta,

Sentì gelida far la man che strinse;

E il seno, onde la gente

Visibilmente di pallor si tinse,

Furo alcun tempo: or fango

Ed ossa sei: la vista

Vituperosa e trista un sasso asconde.

Così riduce il fato

Qual sembianza fra noi parve più viva

Immagine del ciel. Misterio eterno

Dell’esser nostro. Oggi d’eccelsi, immensi

Pensieri e sensi inenarrabil fonte,

Beltà grandeggia, e pare,

Quale splendor vibrato

Da natura immortal su queste arene,

Di sovrumani fati,

Di fortunati regni e d’aurei mondi

Segno e sicura spene

Dare al mortale stato:

Diman, per lieve forza,

Sozzo a vedere, abominoso, abbietto

Divien quel che fu dianzi

Quasi angelico aspetto,

E dalle menti insieme

Quel che da lui moveva

Ammirabil concetto, si dilegua.

Desiderii infiniti

E visioni altere

Crea nel vago pensiere,

Per natural virtù, dotto concento;

Onde per mar delizioso, arcano

Erra lo spirto umano,

Quasi come a diporto

Ardito notator per l’Oceano:

Ma se un discorde accento

Fere l’orecchio, in nulla

Torna quel paradiso in un momento.

Natura umana, or come,

Se frale in tutto e vile,

Se polve ed ombra sei, tant’alto senti?

Se in parte anco gentile,

Come i più degni tuoi moti e pensieri

Son così di leggeri

Da sì basse cagioni e desti e spenti?

Ez voltál: lenn a földben

váz vagy és por. Sáros csontod fölött áll

a meddő kő, és némán, rezdületlen

mered a tovaröppenő időre

az emlékezet őre

és árva gyászé, örökre kilobbant

szépség képmása. Az édes tekintet,

melytől remegett, kire úgy szögezte,

mint látszatra ma is; az ajk, amelyből,

mint csorduló pohárból,

a gyönyör áradt, az a vágy-karolta

fehér nyak; a gyöngéd tenyér, amelyben

kihűlt a kéz – s beh gyakran –

ha ujja szeliden megszoritotta,

s a mell gömbölyű halma,

melytől a férfi-orca holtra sápadt,

mind volt csupán: ma sáros

csont vagy: csak épp a márvány

a rút, szomorú látványt eltakarja.

Lásd, így rombolja össze

a végzet ökle földünkön az élő

egek képmását. Íme, a mi létünk

örök rejtélye. Kiapadhatatlan

mély gondolatban, nagy érzés hevében

ragyog ma még a szépség,

ezen az aszu tájon

a halhatatlan természet sugára:

itt az emberi nemnek

erős reménye egy szebb, könnyű létre,

a boldogság honára

egy más, arany világban.

Nem kell, csak egy lehellet,

s holnapra ocsmány, útált förtelemre

változik, ami még ma

egy angyal arca-lelke,

s a szívből vele együtt,

amit csak beleoltott:

lényének hő szerelme tovaillan.

Nagyszerű víziókat

s vágyakat, mérhetetlen,

ébreszt a szárnyas képzeletben

az édes összhang egyetlen hatalma.

És úgy csapong a lélek

habján egy titkos gyönyör tengerének,

miként a bátor úszó

vág boldogan az óceán vizének.

De ha fülébe roppan

egyetlen hamis hang, tündérvilága

a semmi ködbe foszlik szerte nyomban.

Ha minden porcikád csak,

ember, gyarló, mulandó,

minek neked nemes érzés, te por, mondd?

De ha benned akad jó,

akkor a legszebb gondolat s a szándék

mért könnyű, mint az árnyék,

s tüzét, silány végzet, mért gyújtod-oltod?