Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Luisi, Luciano: In morte della segnorina pugliese

Luisi, Luciano portréja

In morte della segnorina pugliese (Olasz)

Hanno abbattuto gli angeli

e sei come di pietra fra le statue.

Nessuno potrà calpestare

questo tuo corpo che non ha più forme.

 

(Ora, di cielo in cielo,

da infinite distanze scende l’eco

del primo grido d’amore sul fieno,

del treno lento che lasciava i lidi

desolati nei lumi dei fanali.)

 

Non tornerai sulle strade pugliesi

avvolta nei mantelli dei pastori

a sospirare a notte le domeniche

nei paesi incendiati

di luminarie.

 

Dormi

dietro le arcate che guardano il mare

(l’estate è spenta fra i tuoi capelli),

il vento di settembre soffia

un odore di alghe.

 

Tua madre

è accanto all’uscio a contare le sere:

all’improvviso lascia la conocchia,

e ascolta il gufo.

 

(I canti

d’una troppo remota fanciullezza

e l’ansia di chiarezza che allaga

segretamente il cuore, la memoria

della terra argentata dagli ulivi,

e il cumulo dei sogni che t’oppresse

- cieli che il tempo per pietà non spazza -

sopra il tuo seno posano.)

 

L’opaca solitudine dilaga

dalle tue ciglia al mare.

Solo per te si compie

la luna sulla piazza.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://culturasalentina.wordpress.com/2009

Az apuliai kisasszony halálára (Magyar)

Lesújtott hát az angyalok csapása,

a szobrok között, mintha kőben állnál 

Testedre senki nem taposhat,

már nincsenek formái, húsa-csontja.

 

(A távoli egekből,

irdatlan messzeségből száll a visszhang,

a kéj első szava a boglya alján,

s a vonat gyér szava, míg odahagyta

a partokat a kihalt lámpafényben.)

 

Már Apulia útjaira többé

pásztorköpenyben nem térsz soha vissza,

nem száll a sóhajod vasárnap este,

amíg a tájon

fölgyúlnak a lámpák.

 

Alszol

tengerre néző boltívek fölötted,

(kihunyt a nyár sörényében hajadnak)

a szeptemberi szél a víz, az algák

fanyar szagát hordozza szét.

 

Anyád meg

a kapuban ül, s mesél minden este,

de félreteszi egyszercsak a rokkát,

s a kuvik szavát hallgatja.

 

(Az ének

gyerekkorod időtlen távolából,

s a sóvárgás, a rejtegetett-őrzött

vágy a világosságra, és az emlék,

a földek és az olajfák ezüstje,

álmaid súlyos felhővonulása,

ég, mit a kegyes idő nem söpör szét –

mind szívedre telepszik.)

 

Tekinteted világtalan magánya

a nyílt tengerre árad.

Csak teérted telik meg

a hold az éji téren.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://irc.sunchat.hu/vers/

minimap