Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Luzi, Mario: Aprile-amore

Luzi, Mario portréja

Aprile-amore (Olasz)

Il pensiero della morte m’accompagna
tra i due muri di questa via che sale
e pena lungo i suoi tornanti. Il freddo
di primavera irrita i colori,
stranisce l’erba, il glicine, fa aspra
la selce; sotto cappe ed impermeabili
punge le mani secche, mette un brivido.
 
Tempo che soffre e fa soffrire, tempo
che in un turbine chiaro porta fiori
misti a crudeli apparizioni, e ognuna
mentre ti chiedi che cos’è sparisce
rapida nella polvere e nel vento.
 
Il cammino è per luoghi noti
se non che fatti irreali
prefigurano l’esilio e la morte.
Tu che sei, io che sono divenuto
che m’aggiro in così ventoso spazio,
uomo dietro una traccia fine e debole!
 
È incredibile ch’io ti cerchi in questo
o in altro luogo della terra dove
è molto se possiamo riconoscerci.
Ma è ancora un’età, la mia,
che s’aspetta dagli altri
quello che è in noi oppure non esiste.
L’amore aiuta a vivere, a durare,
l’amore annulla e dà principio. E quando
chi soffre o langue spera, se anche spera,
che un soccorso s’annunci di lontano,
è in lui, un soffio basta a suscitarlo.
Questo ho imparato e dimenticato mille volte,
ora da te mi torna fatto chiaro,
ora prende vivezza e verità.
 
La mia pena è durare oltre questo attimo.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttps://poesiainrete.wordpress.com

Szerelem-április (Magyar)

E szédülten kanyargó hegyi út
kőfalai között hozzám szegődik
a halál gondolata. Színeket
borzongat a tavaszba visszajáró
hideg, összezavaija a mezők
erdők sarjadását, kabát alá
rejtett kezekbe mar, végigdiderget.
 
Vergődő évszak ez, és meggyötör.
Áttetsző örvénybe kever virágot,
kegyetlen látomást - magadban épphogy
megkérdenéd, mi az, s már nyoma sincs,
csak kavargó por, port korbácsoló szél.
 
Ismerős a tájék, merre az út
vezet, de valón túli dolgok
hontalanságot és halált idéznek.
Ki vagy te, s mivé lettem én, ki itt
e szélsöpörte tájon bujdosom,
ember, tűnő nyomokat tapogatva?
 
Valóság lenne, hogy kereslek téged
itt vagy bárhol e földön, hol talán
fel sem imeménk egymást? Mert az élet
oly korszakába értem,
mikor másokban vágyjuk megtalálni
mi sehol, csak magunkban létezik.
A szeretet élni segít, tovább-
élni, megsemmisít, megalkot.
S a szenvedés mélyén ha van remény,
a messziről várt megtartó karok
belülről tartanak - elég remélni.
Százszor megértettem, százszor feledtem,
most újra megviláglik általad
értelme: fénylő, eleven igazság.
 
S jaj, hogy e pillanat nem tart örökké.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásaSz. L.

minimap