Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Gratulálunk! Az Év Fordítója 2020-ban Leslie A. Kery!
Hírek

Luzi, Mario: Cimitero delle fanciulle

Luzi, Mario portréja

Cimitero delle fanciulle (Olasz)

Eravate:

le taciturne selve aprono al piano

e al sole il vasto seno:

questo è il campo di fieno ove correste.

E dai profondi borghi alta la torre

suona ancora le feste

onde animava ognuna alle finestre

di gioia umana il volto inesistente.

Ma le mani chimeriche e le ciglia

deserte chi solleva piu' al suo nome

nelle vie silenziose e l'aria come

quando la luna le celesti chiome

odorava di rose fiorentine?

Ma l'amore?e i balconi della sera?

le braccia abbandonate

dal sole alla profonda luce nera

negli orti ove dirada

impallidendo ignota la contrada

chi preme piu', chi bacia? Dallo spazio

lontano un vento vuoto

s'alza e parla coi tetti di voi morte.

Ma io sono: ho natura e fede e il tempo

mio umano intercede

per me dalle sostanze eterne amore

ancora , e grave d'esistenze il giorno

s'aggira qui d'intorno mentre tace

il mare delle vostre ombre al mio piede

con un triste e mirifico soggiorno.

L'ora langue sui colli e il cielo fa

di me il limitare dei suoi mondi,

de' miei sguardi infecondi

l'intenta umanita' delle sue stelle:

si spengono le celle

delle pievi montane e il sole e i campi,

lunge l'erba infinita

spazia sui vostri inceneriti lampi,

fanciulle morte; passano su voi

epoche e donne poi come su un'onda

i successivi venti senza sponda

di mare in mare e io tremo innanzi a voi

di questa mia solenne irta esistenza.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.arnautdaniel.it/poesie.htm

Lányok temetője (Magyar)

Léteztetek:

kitárják mellüket hallgatag erdők

a síknak és a napnak:

futottatok a széna közt, a réten.

A városmély fölött magas torony zeng

ünnepi vigalomra,

amely örömmel hevítette régen

arcotokat az ablak keretében.

Nemlétező kezek, lehullott pillák,

ki emeli fel őket volt nevéhez,

a csöndes utakon velük ki érez,

mintha a hold az égi fürtöt édes,

firenzei rózsákkal ékesíti?

S a szerelem? A balkonok homálya?

A karokat, amelyek

a fényből hullanak az éjszakába,

a kertben, hol a tájék

megritkul és mélyen lepi az árnyék,

ki szoríthatja, csókolhatja immár?

Szél kel a messzi űrből,

s beszél hajlékotokkal, holt leányok.

De én vagyok, s az örök elemekből

idő, erő, és szerelem is vár még,

s élettől súlyosan görög az égre

a nap fölöttem, amíg lábaimnál

mint sötét óceán, hang nélkül árad

szomorú árnyaitok jelenléte.

Az óra bágyad, s kiválaszt az égbolt

világainak küszöbéül engem,

meddő tekintetemben

csillagok meleg fényessége éled.

Hunynak a cella-fények

a hegyi klastromon, s a nap, s a síkság,

messze a végtelen fű

kiholt szemetek fölött egyre ritkább,

korok és asszonyok, ti holt leányok,

tirajtatok vonulnak, s mint a hullám,

vihar viharra, parttalan lehullván

tengertől tengerig, – remegve áll most

előttetek súlyos, egyszeri sorsom.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://irc.sunchat.hu/vers/

minimap