Luzi, Mario: Dove non eri

Dove non eri quanta pace: il cielo

fra gli alberi estuosi raccoglieva

la bianca offerta delle strade, un volto

riluceva nel buio delle fonti,

la midolla di miele

temperava l’angoscia dei passanti

e la beltà brillava,

spariva suddivisa tra le vie

lampanti nel silenzio ventilato.

Né memoria, né immagine, né sogno.

Il volto dell’assente era una spera

specchiata dalla prima opaca stella

e neppure eri in lei, eri caduta

fuori dell’esistenza;

il candore affliggeva i crocevia

e non era la sera,

era la bianca verità indolente

in fondo al mio tumulto, impercepita.

Ahol nem voltál békeként: az égbolt

az izgatott fák mentén összeszedte

országutak hófehér adományát,

egy arc fénylett a források homályán,

a méz, a csorgatott méz

járókelők félelmét enyhítette,

és tündökölt a szépség,

s eltűnt, porrá szóródva szét a fénylő

nagy útakon, szélfújta némaságban.

Se emlékkép, se kép, se álom.

A távollévő arcát a legelső

fátylas csillag gömbként tükrözte vissza,

és benne sem voltál, kívülre estél,

a léten túlra hulltál;

a tisztaság fájt a keresztutaknak,

és még nem volt ez este,

ez volt a puszta, közönyös igazság

hányattatásom mélyén, észrevétlen.