Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Marino, Giambattista: Narcissus legendája (részlet) (Adone – Canto quinto (dettaglio) Magyar nyelven)

Marino, Giambattista portréja

Vissza a fordító lapjára

Adone – Canto quinto (dettaglio) (Olasz)

Narciso era un fanciul ch'innamorava

tutte le belle ninfe di Cefiso.

La più bella di lor, che s'appellava

Eco per nome, ardea del suo bel viso

ed adorando quel divin sembiante

parea fatta idolatra e non amante.

 

Era un tempo costei ninfa faconda

e note sovr'ogni altra ebbe eloquenti,

ma da Giunon crucciosa ed iraconda

le fur lasciati sol gli ultimi accenti.

Pur, seben la sua pena aspra e profonda

distinguer non sapean tronchi lamenti,

supplia, pace chiedendo ai gran martiri,

or con sguardi amorosi, or con sospiri.

 

Ma l'ingrato garzon chiuse le porte

tien di pietate al suo mortal dolore.

Porta negli occhi e nele man la morte,

dele fere nemico e più d'amore.

Arma, crudo non men che bello e forte,

d'asprezza il volto e di fierezza il core.

Di sé s'appaga e lascia in dubbio altrui

se grazia o ferità prevaglia in lui.

 

"Amor (dicean le verginelle amanti)

o da questo sord'aspe Amor schernito,

dov'è l'arco e la face onde ti vanti?

perché non ne rimane arso e ferito?

Deh fa signor che con sospiri e pianti

ami invan non amato e non gradito!

Come più tant'orgoglio omai sopporti?

vendica i propri scorni e gli altrui torti."

 

A quel caldo pregar l'orecchie porse

l'arcier contro il cui stral schermo val poco

e 'l cacciator superbo un giorno scorse

tutto soletto in solitario loco.

Stanco egli di seguir cinghiali ed orse

cerca riparo dal celeste foco;

tace ogni augello al gran calor ch'essala,

salvo la roca e stridula cicala.

 

Tra verdi colli in guisa di teatro

siede rustica valle e boschereccia;

falce non osa qui, non osa aratro

di franger gleba o di tagliar corteccia;

fonticel di bell'ombre algente ed atro

inghirlandato di fiorita treccia

qui dal sol si difende e sì traluce

ch'al fondo cristallin l'occhio conduce.

 

Su la sponda letal di questo fonte

che i circostanti fior di perle asperge

e fa limpido specchio al cavo monte

che lo copre dal sol quando più s'erge,

appoggia il petto e l'affannata fronte,

le mani attuffa e l'arse labra immerge.

E quivi Amor, mentr'egli a ber s'inchina,

vuol ch'impari a schernir virtù divina.

 

Ferma nele bell'onde il guardo intento

e la propria sembianza entro vi vede;

sente di strano amor novo tormento

per lei che finta imagine non crede;

abbraccia l'ombra nel fugace argento

e sospira e desia ciò che possiede;

quelche cercando va porta in sestesso,

miser, né può trovar quelch'ha da presso.

 

Corre per refrigerio al'onda fresca,

ma maggior quindi al cor sete gli sorge;

ivi sveglia la fiamma, accende l'esca,

dove a temprar l'arsura il piè lo scorge;

arde e perché l'ardor vie più s'accresca

la sua stessa beltà forza gli porge

e, nel'incendio d'una fredda stampa,

mentre il viso si bagna il petto avampa.

 

La contempla e saluta e tragge ahi folle!

da mentito sembiante affanno vero.

Egli amante, egli amato, or gela, or bolle,

fatto è strale e bersaglio, arco ed arciero.

Invidia a quell'umor liquido e molle

la forma vaga e 'l simulacro altero

e, geloso del bene ond'egli è privo,

suo rival su la riva appella il rivo.

 

Mancando alfin lo spirto al'infelice,

troppo a sestesso di piacer gli spiacque.

Depose a piè del'onda ingannatrice

la vita e, morto in carne, in fior rinacque.

L'onda che già l'uccise, or gli è nutrice,

perch'ogni suo vigor prende dal'acque.

Tal fu il destin del vaneggiante e vago

vagheggiator dela sua vana imago.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://marino.letteraturaoperaomnia.org

Narcissus legendája (részlet) (Magyar)

Az ifju Narcissusért lángra gerjedt

minden szépséges nimfa, valahány volt.

Szép orcájáért közülük a legszebb

– névszerint Echo – sóvárogva lángolt;

nem szerelmes: lett istenére vágyó,

arcvonásaiért bálványimádó.

 

Valaha ez a nimfa is beszélt még,

ékesebben szólt bárkinél a hangja,

de haragjának nem ismerve fékét

Juno neki a végszavakat hagyta,

s bár mély, szilaj vágyáról szólni végképp

nem tudhatott csonka szavakkal ajka,

bol sóhajtozott, hol szeme esengett,

szenvedésére békességet esdett.

 

Emésztődhetett, a fiú bezárta

ridegen ajtaját az irgalomnak:

tekintetében Ámornak halála,

s a vadaké, mit tenyere latolgat;

szívét gőg, arcát fagy vérttel ruházza,

erejénél csupán szépsége zordabb, –

magával eltelik, s nem tudja senki:

lényét a báj vagy szilajság jelenti.

 

Így szóltak a szerelmes lányok egyszer:

„Ámor, akit e süketfajd kicsúfol,

hol az íj s a fáklya, mellyel dicsekszel?

Már nem fakasztasz sebet, vért a húsból?

Add, urunk: ő sóhajtson szerelemmel

az után, akit szeretetlen unszol!

Hogy is lehet eltűrnöd ennyi gőgöt?

Állj csak bosszút azon, ki igy lefőzött!"

 

Föl is figyelt e forró kérlelésre,

akinek nyila ellen semmi balzsam;

s mikor a dölyfös rejtek zúgba térne,

ahogy vadászik egy nap szakadatlan,

az égi tűztől bújna menedékre

mikor űzni fárasztja medve, vadkan;

hallgat minden madár, fojtó a hőség,

csak a tücsök húzza rekedt zenéjét.

 

Zöldellő dombok között, mintha színpad

volna, ősvadona úgy ül a völgynek.

Itt a fákról kés gallyat nem hasíthat,

s eke sem mer nekitámadni rögnek;

virágokkal tarkázva partjait, vad

s hűvös patak habjai hömpölyögnek:

nem éri nap, s a szemet ez a tiszta

kristályos mélység jól tükrözi vissza.

 

Itt a pataknak halálos vizébe,

mely a szirmokat gyöngyökkel locsolja,

s hol az odvas hegy rálel tükörére

az egyre égőbb naptól torlaszolva,

kezét mártja, és úgy hajtja fejét 1e,

hogy tikkadt ajka ráhull a habokra.

Itt történt meg, hogy Ámor, ahogy inna,

az égiek félelmére tanítja.

 

Megtorpan, ahogy rátekint a vízre

Narcissus: saját arcát látja benne.

Igazi képnek vajon mért ne higgye?

Furcsa, új kint hoz önmaga szerelme;

a futó habból árnyékot merítne,

s ami övé, arra vágyik epedve.

Amit keresne, azt ő maga rejti;

szerencsétlen, nem tud magára lelni.

 

Kissé lehülni siet friss habokba,

de szomja így csak kínzóbb lesz szivében,

meggyúl a tapló, láng ébred lobogva,

hová enyhíteni suhan serényen

tüzét, de csak lobogását fokozza,

s elbűvöli ön-szépsége egészen,

és a keblét hideg tűzvész kavarja,

mikor a tajtékban megfürdik arca.

 

Igaz kint merit a hamis alakból

az ostoba: köszönti s megcsodálja,

ő a szerető s a szeretett, s akkor

egyszerre nyíl s céltábla, – íj s ijásza;

a büszke képmásért benne harag forr,

a vizektől magának perli szája;

irigy a tűnő boldogságra, s folyvást

vetélytársának nevezi a forrást.

 

Boldogtalan: ereje egyre jobban

fogyott, hisz kín volt tetszeni magának, –

el is tűnt egy nap a csalárd habokban

a teste, s mint virág életre támadt.

Víz ölte meg bár, az dajkálja mostan:

erőt ad neki, felszökkenni szárat.

Ki képmását képzeletben szerette,

a szép képzelgőnek ez lett a veszte.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://irc.sunchat.hu/vers/

minimap