Masala, Francesco: Ballata del campanaro di Arasolè

Tutti, in paese, mi chiamano
Culobianco, il campanaro.
Sono pagato per suonare.
Il paese è un pugno di case
e vi muore poca gente,
ma la campana dei morti
ha sempre lavoro: trigesimi,
annali, decennali, centenari.
Quelli che restano pagano e io suono,
secondo la paga, il mementomo.
Voglio dire che per i poveri
i rintocchi sono sei,
dodici per i ricchi,
diciotto per i preti.
Tutto sommato, niente male
il mestiere di campanaro.

Oggi, a dir la verità,
i rintocchi sono gratis:
è il meno che posso fare
per quelli dalle labbra bianche,
per la classe di ferro, i miei compagni
sepolti in un cimitero di guerra,
in mezzo ad un boschetto di betulle,
là, in terra di Russia.

Ne abbiamo fatto strada
da Arasolè
fino al cimitero di betulle.
Qui sono rimasti
i candelabri funebri,
le donne vestite di nero,
i rintocchi della mia campana,
le prediche di Prete Fele.
In paese dicono che mi sono salvato
Perché suono la campana.
Ma il passato è passato.

Secondo Prete Fele,
Dio creò l’isola di Sardegna
calcando, con il suo piede di fiamma,
un mucchio di pietre
rimasto nel suo cestino.
Secondo me, il buon Dio aveva un callo
al piede dove è posta Arasolè.
Voglio dire: il passato è passato
ma nulla è cambiato.

Qui, sotto l’ombra del campanile,
i ragazzi di oggi,
ancora, giocano alle cavalline.
È un gioco che facemmo anche noi,
la classe di ferro, da ragazzi.
C’è una squadra di poveri,
i mammutones, fanno le cavalline,
cioè, curvano la schiena;
e una squadra di ricchi,
gli insocatores, fanno i cavalieri,
cioè, saltano sui poveri cavalli:

Una salta la luna…
Due salta il bue…
Tre salta il re…
Cinque salta e lecca…
Ah, ah, avete sbagliato…
avete dimenticato…
Quattro salta il gatto…
Ma va… niente sbaglio…
Sì… sì… sbagliato…
Bè… zitti… curvatevi…
se no… sono pedate…

capito, buona gente?
Nulla è cambiato.
I poveri si curvano,
tocca sempre a loro
fare le cavalline:
e i ricchi saltano sempre
e non si curvano mai.

Arasolèban mindenki úgy hív,
Colubianco, a harangozó.
Arasolè kicsi falu,
s kevés ember, kevés halál.
És mégis - hallják?
igen, jól hallják -
a gyászharang, a lélekharang.
Most is, mint hetente, havonta többször.
Fizet a jó rokon, s én meghuzom.
Hatszor kondítok
annak, kinek a rokona keveset ad.
Tizenkétszer annak, kinek a rokona rangosabb.
Tizennyolcszor az istenben boldogult papnak.
Nem rossz mesterség,
nem panaszkodom -
adnak, s míg kapok, kongatom.

De ma, igazat szólva, ingyen húzom,
s a kondulást nem is számolom.
Ez a legkevesebb, amit megtehetek
a bajtársakért, kik odavesztek,
s nyugszanak messze,
egy katonatemetőben,
egy nyírfaerdő közepében,
Oroszországban, hó alatt.

Innen indultunk
Arasolèból
a nyírerdőbe, a temetőbe.
A feketét öltött özvegyek,
a gyászfáklyák fénye,
harangom kondulása,
s Konkoly pap beszéde.
Az ország -mondta- 
amit megmentettek.
De a hang a harangé
s ami elmúlt, elmúlt.

Konkoly pap szerint
Az isten úgy alkotá meg szigetünket,
hogy lángsarujával
széttaposta a kőkupacot,
mely a teremtés művéből megmaradott.
Meglehet, hogy így tett az isten,
valószínű az is, hogy tyúkszem volt lábán
éppen ott, hová Arasolè rakatott.
Én tudom, itt semmi sem változott.

A harangtorony alatt
az arasolèi gyermekek
ugyanúgy ugranak most is hosszú bakot.
Ezt játszottuk mi is,
-későbbi bajtársak- akkor még.
A szegények csapata volt a mamut:
hátat az tartott, fejet láb közé
csapnak az dugott.
A gazdagok csapata
volt a nyergelő,
ők voltak örökös lovagok.

„Egy ugrás - a hold",
„két ugrás - ökör",
„három a király",
„négy a macska",
„hét ugrás szappanocska".
„Tévedtem...
 ti következtek,
most mi ugrunk, s ti tartotok."
„Semmi tévedés,
menj, hajolj,
dugd le a fejed, ne papolj."

Érthető? Nem változott itt semmi.
Aki szegény, az hajol,
ebben mindig rajtunk a sor,
legyünk bakok:
S aki gazdag, az ugrik,
sarkantyúz minket holtig.